Magyarországon az emberek puszival köszönnek családi és baráti körben, mármint abban az esetben, ha a köszönők között legalább egy nő is szerepel. Ilyenkor két-két puszi jár a két orcára. Ez a szokás. És mint minden társadalmi konvenció, a puszival köszönés előzetes egyeztetés nélkül is érvényben van; mindenki tudja, amikor nem szigorúan üzleti társasági eseményre megy, esetleg véletlenül összefut egy rég látott ismerőssel szombat este a Kazinczy utcában, hogy mi vár rá. Én viszont nem csak tudom, hanem előre tartok is tőle, és ha egy mód van rá, kibújok alóla.

hogyan kerüljük el a puszit három komplikált lépésben?

Amit majdnem mindenki respektál… miután megértette, hogy a nagyobb távolságtartás híve vagyok, amit hosszú percekig tartó, fáradságos folyamat előz meg. Vagyis, igen, ha nem akarom, hogy összenyálazzák az arcom, akkor először is meg kell állítanom a felém közeledő csücsörítő ajkakat. A csücsörítés ekkor gondterhelt, sőt néha frusztrált biggyedésbe fordul át. Elutasították a közeledésüket, és most kérdések rajzanak az agyukban, mint országúti dinnyeárusbódé körül a darazsak. Nem szeret puszit adni? Miért? Valami baja van velem? Megbántottam? Esetleg herpeszes?

Ilyenkor el kell oszlatnom az aggodalmukat, vagyis következik a magyarázkodás fázisa. A magyarázkodás során néhány rövid, jól bejáratott és lazán megszerkesztett mondatban előadom, hogy máshol vannak nálam az intimitás határai, mint a legtöbb embernél, és hogy magamtól sosem jut eszembe puszit kezdeményezni. Ezután rövid small talk szituációra kerül sor az emberi intimitás határairól, a puszi funkciójáról, arról, hogy kinek a családjában mi a szokás ezen a téren. A mi családunkban például leginkább egy egyszerű sziával köszönünk, a puszi leginkább gyerekeknek jár, valamint pároknak egymás közt, és funkciója inkább a szeretetnyilvánítás, mint az üdvözlés. Helyben vagyunk. A magyarázkodás és a small talk elég ahhoz, hogy az illető megértse (és jó esetben a vele együtt érkező hozzátartozójának is továbbadja) a másságomat, továbbá elköszönéskor is emlékeztesse magát, hogy ja igen, ennek a csajnak itt nem kell puszit adni. Sőt, jóindulatú becslésem szerint körülbelül minden ötödik közülük a következő találkozáskor is emlékszik rá.

Elutasítás, magyarázkodás, small talk – három kellemetlen, nem túl pozitív felhanggal bíró társasági aktus. Háromszoros erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megóvjam magam a puszitól. Megéri egyáltalán? Nem kéne inkább beadni a derekam és részt venni a puszizkodásban? Gyanítom, hogy rengetegen (a small talkok során felmértem, hogy ismerőseim legalább egyharmada) hozzám hasonlóan nem állhatják a puszival köszönést, de erőt vesznek magukon, mert túl nagy macera lenne nemet mondani. Különben is csak két másodperc, nem igaz?, és utána túlvagyunk rajta, el is felejthetjük az egészet, majd egy alkalmas pillanatban kilopózunk a mosdóba és a papírtörlővel ledörgöljük a sok nyálat az arcunkról.

Vagy próbáljam megelőzni?

Menjek házibuliba “kösz, nem kérek puszit” jelvénnyel a galléromon? (Kapcsolódó small talk témák: társadalmi konvenciók, családi szokások lásd mint fent, továbbá én csináltattam-e a jelvényt, illetve miért nem írom ki angolul is.) Füllentsek minden alkalommal megfázást? (Small talk: szénanátha, nyálkahártya-gyulladás, orrcseppfüggőség, sorbanállás a háziorvosnál.) Fátyolozzam le magam? (Small talk: te gyászolsz?, amiről elég hamar kiderülne, hogy nem is small talk téma, így rövid úton áttérnénk arra, hogy hallottad, hogy Dániában betiltották burkaviselést?) Kenjek magamra vastagon sötétbíborszínű rúzst? Előzzem meg az egészet azzal, hogy határozottan feléjük nyújtom a kezem? Sajnos az utóbbi kettőt próbáltam már és nem működik. A rúzs nem zavarja őket, az sokkal inkább, hogy ha nem tudom elkerülni a puszival köszönést, akkor a levegőbe cuppantok (rúzzsal vagy anélkül), vagyis mindennek tetejébe még csalok is, és többnyire le is bukom. A kézfogástól egyszerűen leblokkolnak. Egy nőnek, akinek korábban már bemutatkoztunk, így köszönni? Mi vaaaan? Teljes káosz.

Pedig a kézfogást még kedvelem is,

...úgy is mint kevésbé intim üdvözlési formát; ha rajtam múlna, ezt tenném univerzális társadalmi konvencióvá. A kézfogás jó dolog, ősidők óta kifejezi, hogy „békével jöttem”, a nők eszköztárába valamilyen okból mégsem került át a lovaglóüléssel és a nadrágviseléssel egy időben. Nem értem.

A legszomorúbb rész az, amikor újra találkozom azzal, akivel már korábban végigtáncoltam a visszautasítás, magyarázkodás, small talk trilógiát, és – mint a fentiekből kiderül –, ötből négy esetben kezdhetem elölről. Igaz, ilyenkor a magyarázkodás és a small talk fázisát átveszi a bűntudat. Szerencsétlen barátnőm barátja vagy külföldön élő ismerős rosszul érzi magát, hiszen egyszer már megtanulta, csak elfelejtette. Néha a dac lép a bűntudat helyébe. Mi az, hogy nem szeret puszit adni?! Ez a szokás, így kell köszönni, punktum. Az is lehet, hogy nem tanulta meg rendesen, hogy kell! Majd én megmutatom!

Még szerencse, hogy csak két másodperc az egész, utána túlvan rajta az ember, el lehet felejteni.