Így adtam vért annak ellenére, hogy hipochonder vagyok

Borítókép: Így adtam vért annak ellenére, hogy hipochonder vagyok Forrás: pixabay.com
Kevés híja volt, hogy visszaforduljak, de végül nem futamodtam meg. Olyan volt, mintha önként készülnék a bitófa alá.

A húgom telefonált Zürichből, hogy egyik gimis barátjának sürgősen vérre van szüksége, tudok-e adni. Otthon ültem, biztonságos távolságra kórháztól, gépektől, orvosoktól, felbuzgott bennem a tennivágyás az emberiségért, persze, mondtam, természetesen. Szívesen ennyiben is hagytam volna, a húgom azonban elküldte az irányított véradás címzettjét és összes részletét, majd közölte, jó lenne, ha már holnap elmennék, a barátja elég rosszul van, nem lenne jó, ha időközben bekövetkezne a tragédia.

Kezdett inamba szállni a bátorságom, de azért még tartottam magam. Rávettem P.-t, hogy jöjjön velem, lelkesedtem, ketten pont kétszer több vért tudunk adni, micsoda emberbarát páros, nem is kellett győzködni, könnyű neki, nyomokban sem hipochonder. Éjjel halálról és szörnyű fertőző betegségekről álmodtam, másnap reggel felültem az ágyban, és meggyőzően elmagyaráztam a félig alvó P.-nek, hogy én sajnos nem tudok ebben részt venni, nagyon szívesen megtenném, de valami belül nem engedi, egy hang azt súgja, hogy óvakodjam a véradásoktól, persze elkísérem, ő adjon mindenképp, de kint megvárom majd, nem megyek be a kórházba, ki van zárva, előfordulhat, hogy az orvos rám néz, és máris közli, hogy halálos beteg vagyok. P. hümmög, már tudja, hogy kell velem beszélni, semmire se vagy kötelezve, mondja, csak kísérj el, aztán meglátjuk. Fensőbbségesen mosolygok, tudom, hogy engem hét ló nem bírna átvontatni a kórház küszöbén, aztán öltözünk, buszozunk, odaérünk, megállás nélkül fecsegek valamiről, hogy csökkentsem a szorongásomat. Kopár épület a Karolina úton. Naná, hogy nem maradok az utcán egyedül, az még rosszabb lenne, majd megvárom P.-t a váróban.

A pultnál rögtön kiderül, hogy a tesóm barátjának nem adhatunk vért, mert nem stimmel a vércsoportunk. De bárki másnak igen, mosolyog az asszisztens, bár én inkább vicsorgásnak látom. P. halálnyugodtan becsekkol. Miután végeznek, az asszisztens kérdőn rám néz. Á, én nem, dehogy, én csak úgy itt vagyok, csak kísértem az urat, láthatatlanná tévő köpönyeg van rajtam, engem észre se kell venni. Különben sincs nálam a Tb-kártyám. Nem baj, mondja az asszisztens, ha adott már vért, benne van a rendszerünkben. Tudja fejből a tajszámát? Igen, válaszolom kapásból, aztán a legszívesebben leharapnám a nyelvemet. Nahát. Akkor semmi akadálya.

Tényleg bent vagyok a rendszerben. Rémülten nézek az asszisztensre, ő fogékonynak bizonyul a néma pánikreakciókra, elém teszi a papírokat, és összefűzi az ujjait. Lehet, hogy kisbabákat ment meg ezzel, mondja. Ha mindennel egyetért, tessék aláírni, nemsokára szólítja az orvos vizsgálatra.

Vizsgálat is lesz? A kisbabák életére akkor sem lehet nemet mondani, ennyire nem vagyok szörnyeteg. Megadom az e-mailcímem, hogy megkaphassam a véradó kártyát, aztán holtsápadtan és engedelmesen letelepszem P. mellé. Merev ujjakkal ikszelgetem a papíron a válaszokat a rutinkérdésekre: volt-e beteg az utóbbi fél évben? Csípte meg kullancs? Terhes? Az indokolatlan szomjúságérzetet beikszelem, aztán kisatírozom, aztán újra beikszelem. Nyugi, mondja P., semmi baj nem lesz.

A doktornőnek azonnal elkottyantom, hogy hipochonder vagyok, jobb, ha tud róla. Rám villantja a szemüvegét. Nem bírja a véradást? Szédül? Elájul? Nem, nem erről van szó, ennél komplexebb vagyok, a véradás maga egyáltalán nem, vagy csak nagyon kicsit zavar. Attól félek, amit a véremből utólag kimutatnak majd. Elneveti magát. Gondolja, hogy HIV-fertőzött vagy hepatitises? Mást nemigen mutat ki a teszt. Mivel a fő szorongási területem a rák, kicsit megnyugszom, bár azért eltöprengek rajta, hány emberrel volt kapcsolatom az elmúlt huszonöt évben.

Maga a procedúra tényleg nem szörnyű, bár a kislabdás pumpálás kicsit kényelmetlen. A mellettem lévő férfi vére olyan lassan jön le, hogy az arca hullaszínűbe vált, az ápolók tömik bele a szőlőcukrot. P. és én gyorsan végzünk. Kapunk kajajegyet, amiért ilyen bátrak voltunk. Délre szép kis tömeg gyűlik össze a váróban: ha egy órával később érkezünk, nem biztos, hogy elvállalom a feladatot.

Így viszont méltán lehettem büszke, hogy csatát nyertem a hipochondriával szemben. De igazán csak akkor könnyebbültem meg, amikor a véradó kártya mellé egy-két hét múlva sms-értesítést kaptam arról, hogy a véremet rendben kiszállították egy kórházba. Eszerint tiszta volt. Bár persze rákos még lehetek.

Nézd meg a galériában, mikor nem lehetsz véradó!