Borítókép: Szex közben jöttem rá, hogy valaki molesztált, amikor kicsi voltam Forrás: pixabay.com

Szex közben jöttem rá, hogy valaki molesztált, amikor kicsi voltam

Linda traumatikus múltjával szembesült. Elmeséli.

Szeretkeztünk a férjemmel. Nem először tettünk ilyet, és – remélhetőleg – nem is utoljára. Fiatal házasok vagyunk, vidorak, szerelmesek, vágyakozók, kísérletező kedvűek: egy póz nekünk smafu, állandóan pörgetjük-forgatjuk egymást, húzzuk a mézesmadzagot, amíg el nem jutunk a csúcsig.

Aznap is így volt. Nyakig merültem a testi boldogság tengerébe, kizártam a külvilágot, kúsztak, másztak, villództak bennem a mámor szikrái. És akkor történt, olyan váratlanul, mintha a mázsás szörnyű mennybolt szakadt volna rám, ahogy kosztolányisan meg van írva.

Vilmos ismeretlen szögből, ismeretlen intenzitással ért hozzám, és a mozdulatától lecsapott rám egy emlék. Négy éves lehetek. Loknis, hamvasszőke kislány. Boszorkánykonyhás fények, rozsdavörös falak, egy bánatos Van Gogh-repró. Ülök. Valaki van a szobában rajtam kívül. És hozzám ér. Pontosan úgy, ahogy most Vilmos tette.

Kinyitottam a szemem, és megfogtam Vilmos kezét, hogy leállítsam. Szokatlan lehettem, azonnal elhúzódott, és döbbenten nézett. Összeszűkült a szemed, mondta halkan. Mi történt? Fájt?

Évek óta makacsul kísér egy meggyőződés. Hogy velem megtörtént, amiről a pszichológusok csak lehalkított hangon beszélnek, amivel a női magazinok a példányszámaikat növelik, amit decens társaságokban suttogva tárgyalnak ki, tudtad, hogy Marival is az történt? Mindig lesütöttem a szememet, ha ilyesmiről hallottam. Kényelmetlen érzések környékeztek, indulatos hang sipítozott a fülembe, figyelj már oda, hát ezek mondanak valamit, amit meg kéne hallanod, meddig akarod még elfordítani a szemed saját magadról? Ilyenkor mosolyogtam, hogy kompenzáljam a némaságot, nem akartam feltűnő lenni, a dohányzóasztalt tanulmányoztam, rajta a porcelánfehér tejkiöntőt, az abroszt, amire ráfröccsent a vörösbor, a folt színe tovább élezte a rossz érzést, elnézést kértem, elbújtam a vécén, és percekig az égszínkék csempét kapargattam a körmömmel.

Marival is az történt. Miért érzem magam ilyen borzalmasan?

Feküdtem hanyatt az ágyon, és a repedést néztem a plafonon. Visszatükröződtem a lámpatestben, Vilmos türelmesen várt. Néztem magamba, de a lelkem mélyrétegeiben kavargó érzéseket nem tudtam szétszálazni. Megkönnyebbülést éreztem, felszabadulást, én tudtam-diadalt, másrészt valami furcsa távolságot önmagamtól és a történtektől, mintha egy ismeretlen személy állna előttem, vagy inkább egy szakadékba néznék, amit csábítóan szép, mélyzöld, tobzódó természet borít, de ugyanakkor szörnyetegeket melenget a keblén, vadállatok égő szeme süt át a bokrokon, ezek kíméletlenül darabokra tépnek, ha közéjük megyek.

Tehát ez bomlasztott évek óta. Ezért menekültem a vécére, amikor Mariról volt szó. Ezért kapargattam azt a ronda csempét a fürdőszobában, és vártam, hogy váltsanak már témát végre.

Ott, az ágyban, a lucskos ágyneműbe csavarodva, a félbemaradt szeretkezés utózöngéjeként mindent elmondtam Vilmosnak. Emlékbetörés, mondta rögtön. Ezt nem hagyhatod ennyiben. Mégis mit tehetnék? Pszichológushoz kell fordulnod. Vagy pszichiáterhez. Nem akarok pszichológushoz menni, válaszoltam elkeseredetten. Kamaszkoromban a szüleim elcipeltek egyhez, aki valami idióta teszt után közölte, te olyan depressziós vagy, édes lelkem, hogy igazából kórházban lenne a helyed. Csak erős vagy, és tartod magad, de ki tudja, meddig. Ezután kezdtem el cigizni. Megvilágosodott bölcsként néztem Vilmosra. Mit gondolsz. Ezért voltam depressziós?

Nem minden pszichológus agyalágyult. Attól, hogy kifogtál egy szakmai nullát, még nem zárkózhatsz el a segítségkéréstől. Ez nagyon komoly dolog. Ha semmit se kezdesz vele, fel fog zabálni.

Igazat adtam neki. Feküdtünk egymás mellett, bámultuk a plafonon a régi beázást, és szorosan markoltuk egymás kezét. Kicsivel később kinéztem az ablakunkon, figyeltem az őszi várost, idelátszottak a budai hegyek, valószínűtlenül szép volt a novemberi esőkopogás. Álltam, a radiátorra tettem a kezem, a puha langyosság az ujjaimban ellazított, behunytam a szemem, és teleport: ismét ott voltam a rozsdavörös szobában. A családi nappalinkban. És engedelmesen ültem az ölében valakinek, mert a szüleim arra tanítottak minket, hogy legyünk udvariasak az emberekkel. És talán felnéztem egy arcra, amit most sűrű fekete folt takar el, ahogy a Kékfényben nem látszott a bűnözők arca a személyiségi jogok miatt, és én nem tudom, szóljak-e, hogy bácsi, nem értem, mit tetszik csinálni, de ez nekem nem jó.

Az emlékbetörés lerántotta a gyerekkorról a glamúrcelofánt, nem hihetem többé, hogy boldog voltam. Ez van. Ami viszont nagyobb baj, hogy nem is kenhetek le egy maflást annak az ismeretlennek. Nem rúghatom tökön huszonöt év távlatából. Nem bődülhet el bennem a vigasztalhatatlan kisgyerek, nem ordíthatja, hogy te állat, hogy tehettél ilyet egy négyévessel? És nem is kérdezheti meg csendesen, beletörődőn: ki vagy?

Viszont kereshetek valakit, aki a kristálycsillárt ugyan nem kapcsolhatja fel, hogy a vakító fény elárassza a múltat: de egy szelíd fényű zseblámpát azért tud adni. Aztán elindul velem az úton.

A zaklatás témáját sok film dolgozta fel. Íme a legismertebbek!