Borítókép: Üzenet a Facebookon, ami után napokig sírtam Forrás: pixabay.com

Üzenet a Facebookon, ami után napokig sírtam

Kata szombati Facebookozása közben talált rá a szomorú üzenetre.

Csak a szokásos szombat délelőttömet ütöttem el. Ilyenkor érek rá kicsit Facebookozni. Nem használom túl gyakran a közösségi médiát, rég elmúltak azok az idők, amikor csak görgettem és görgettem a csúszkát fel-alá, megállás nélkül.

Szóval a bejegyzés akár el is kerülhette volna a figyelmemet, de valaki azt akarta, hogy ráakadjak.

Nem volt hosszú poszt. Néhány szívszorító mondat tegnapról. Egy búcsúüzenet.

A szívem zakatolni kezdett, mint egy gőzmozdony. Egy pillanatra azt hittem, azonnal elsírom magam, de végül benn rekedtek a könnyek.

Régóta ismertem Őt. Együtt jártunk húsz évvel ezelőtt, nem sokáig, de nagyon intenzíven. Érzékeny, okos, introvertált ember volt. Egy idő után ráébredtünk, hogy nem egymásnak teremtettek minket, és békésen szakítottunk. Tartottuk a kapcsolatot, találkoztunk, telefonáltunk, aztán elsodort minket az élet egymástól.

Néhány évvel ezelőtt hallottam, hogy súlyosan megbetegedett. Felhívtam, újra találkoztunk és nagyon sokat beszélgettünk. Bizakodó volt. Megműtötték, az operáció jól sikerült, kapott sugárkezelést, szépen javult.

A messenger dokumentálta a beszélgetéseinket. Gyógyulása után belevetette magát az önmegvalósításba, külföldre költözött, új munkát vállalt. Mivel hepienddel végződött a története, egyre ritkábban jutott eszembe. Éltem a saját életemet.

És most derült égből villámcsapásként ért ez a poszt. Megírta, hogy napjai vannak hátra. Hogy szerette az életet, és az is őt. Hogy semmit nem bán, a la Edith Piaf. Hogy ha az isten megengedné, élne még ő szívesen, de megelégszik azzal, ami jutott. Mindannyiunkat szeret, és mindenkit arra bíztat, hogy merje kihasználni az életét. „Isten Veletek. Isten áldjon mindenkit.”

A múlt egyszerre megelevenedett, jelenlevővé és kézzelfoghatóvá vált.

Visszaemlékeztem a közös hónapokra. A szánkózásokra, a babgulyásra a Kő büfében, a nagy sétákra a Városmajorban. A boroskólákra a pincekocsmák mélyén. Az utazásokra a Bakonyban. Olyan rég volt. Fiatalok voltunk és gondtalanok. És még most sem vagyunk öregek. Normális esetben élnünk kéne legalább harminc évig. De neki most mennie kell, én pedig itt maradok egy darabig. Egy hétig, húsz évig. Ki tudja?

Legalább húszszor elolvastam az üzenetét. Néztem a kommenteket a búcsúposzt alján. Háromszázhat. Könnyes válaszok, bátorító mondatok, saját személyes példák, régi közös emlékek, súlyos döbbenetek. Én leszek a háromszázhetedik.

Bepötyögtem banális kis mondataimat, és közben arra gondoltam, szenvedést okoz-e a távozás biztos tudata, vagy eljön ilyenkor a békés elfogadás. Vajon a testi-lelki gyötrelmek közeledő vége megnyugvással tölti-e el Őt, vagy az ember még ilyenkor is élni akar?

Igazából azt sem tudtam, él-e még, amikor válaszoltam neki, hiszen egy nappal később találtam rá a posztjára, és ilyenkor minden perc számít. Azon is eltűnődtem, olvas-e minket. Figyeli-e az ismerőseit, akik, még ha csak virtuálisan is, de mind köréje gyűltek, szerető és támogató megjegyzéseket küldtek neki, szebbé (értelmezhető ez a szó?) tették utolsó földi napjait. Reméltem, hogy igen. Ahogy azt is, hogy a halálos ágya mellett is állt valaki. Hogy nem csak az éteren keresztül kapta meg az erőt, hanem fogták a kezét a szó konkrét értelmében, amikor elhagyta ezt a siralomvölgyet.

Végül nem bírtam tovább. Felálltam a laptop mellől, lecsaptam a tetejét, és hagytam, hogy a könnyek végre elárasszák a szememet.

Mit ne mondj soha senkinek, aki gyászol? Galériánkból kiderül.