Körülbelül egy héttel ezelőtt telefonált a barátom fia (nevezzük Bandinak), akivel a barátom együtt töltötte az előző estét. Kiderült, hogy Bandi barátnőjének (nevezzük Zoénak) a barátnője (nevezzük Klárinak) pozitív lett: egy gólyatáborban kapta el a kórt, és utána több órát ücsörgött Zoéval egy kocsmában, talán még közös pohárból is ittak. Húha, mondtuk. Mindazonáltal egyelőre nem paráztuk túl, mert még elég távol éreztük magunktól a problémát, Bandi pedig rávette hezitáló barátnőjét, hogy két hetes otthon ülés helyett inkább csináljon tesztet egy magánklinikán. Két nappal később csengett a telefon: Zoé tesztje is pozitív lett.

Ezen már el kellett gondolkodnunk. Mind a ketten iskolában dolgozunk, egyáltalán nem éreztük veszélytelen tettnek, hogy potenciális fertőzöttként besétálunk több száz gyerek és számtalan idős kolléga közé. A barátom és a fia kábé két órát töltöttek egy zárt helyiségben szorosan egymás mellett. Találkozáskor és búcsúzáskor megölelték egymást. Zárt tér pipa, szociális távolság nuku. Ugyan mi még nem vagyunk szoros kontaktszemélyek, Bandi viszont nagyon is annak minősül, hiszen a barátnője, akivel együtt aludt, pozitív, ráadásul a srácnak fáj a torka és hőemelkedése van: a háziorvos már fel is hívta az ÁNTSZ-t, hamarosan családostul hatósági karanténba vágják. Tesztelés? Túl enyhék a tünetei, de azért valószínűleg majd valamikor lesz.

Szóval a tények ismeretében annak a valószínűsége, hogy a barátom megfertőződött, egyáltalán nem volt csekély. Utánanéztünk hát, mit tehet felelős állampolgár ebben a hülye helyzetben.

Lehangolóan keveset.

Először is szóba jöhet a két hetes önkéntes karantén. Felhívtuk a háziorvosainkat, de rossz hírekkel szolgáltak. Ebben az esetben az állam, bár lelkesen megtapsol a korrektségedért, egyetlen fillérrel nem támogat. Mondanom sem kell, egy tanár esetében mit jelent az, ha kiesik két hét teljes bére. A munkaadó sem örül, mivel a lebegő státuszoddal egyszerűen nem tud mit kezdeni: nem vagy betegszabadságon, rendes szabadságon sem (suliban csak a szünetekre jár ilyesmi), akkor most hogyan könyvelje le a holt időt? Arról nem is beszélve, ha pechedre olyan főnököt fogtál ki, aki a vírusszkeptikusok táborát gyarapítja (nem a sajátomról beszélek, de mivel a tagadók száma a fertőzöttekével együtt emelkedik, biztos van, aki így jár).

Szóba jöhet az, hogy legalább Bandi eredményét megvárjuk - már ha lesz egyáltalán tesztelés. De nem éri meg kivárni. A hatóság napokig megelégedett azzal, hogy körbekerítették és levörösözték a házat, tesztidőpontot napokig nem közöltek a családdal (hangsúlyozom, még nem is biztos, hogy hajlandóak rá). Mire kegyeskednek megmondani, a mintát levenni, és az eredményt ismertetni, addig a két hétből egy-másfél egész biztosan letelik.

Bemehetünk dolgozni, mintha mi se történt volna. Ez a legolcsóbb és legegyszerűbb megoldás. Ha van lelkiismeretünk, maszkot és kesztyűt viselünk, amivel nyilván roppant feltűnővé válunk, és ha a teszt pozitív lesz, már terjedhet is a folyosói pletyka: időben tudta, csak nekünk nem szólt… Ha meg nincs, mármint lelkiismeret, akkor még egyszerűbb dolgunk van. Leszarjuk a kollégákat és a gyerekeket, telefröcsköljük vírussal a folyosót és a termeket, és talán arra gondolunk, ha másban nem is tűnhetünk ki, legalább miattunk zárják majd be az intézményt az első pozitív tesztnél.

De mi van, ha mégis zavar minket eme eshetőség? Marad a fizetős teszt.

Ami alsó hangon 30 ezer forint. Kiszállással, egyebekkel 40 is lehet. Elképesztő összeg. Mégis evidens, hogy ha egyikünk elmegy rá, az összeget pedig felezzük, bőven jobban járunk, mint az önkéntes karanténozással. Így hát a barátom kért egy időpontot az egyik magánklinikán, és kicsengettük a 30 ezret.

Nem voltak nyugodt napok. Szorongásunkban még a fertőzöttség előnyeit is előkapartuk, például hogy tünetek nélkül esünk át rajta. A végjáték meg aztán tényleg thrilleresen izgalmasra sikeredett, valami vicces kedvű istenség az utolsó perces megoldás dramaturgiájával kísérletezett rajtunk. Mivel a hét első napjaiban még nem voltak tanítási óráim, tudtak bent nélkülözni. A teszt eredménye viszont csak nem jött, csak nem jött, az igazgató meg csak kérdezgette, hogy akkor jössz holnap, jössz holnap… Már egy teljes tanítási óra leketyegett, amikor reggel 8 körül végre nem azt írta ki a rendszer a bepötyögött jelszó után, hogy nem található eredmény.

Negatív volt.

Még igazi örömöt se tudtam érezni. Pedig a barátomnak nagyon fontos programjai maradtak volna el. Pedig épp a teszt napján volt az éves lakógyűlés, tele hetven feletti nénikével. Pedig rettenetes lett volna két hétig egy belvárosi lakásban rostokolni. Pedig rossz lett volna október elején táppénzes fizetést kapni.

Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy cserbenhagytak. Hogy a világ a sunyiságot támogatja, hogy senki se foglalkozik veled addig, amíg csak a kontakt kontaktja vagy, vagy amíg nincsenek súlyos és specifikus tüneteid. Inkább fertőzz a legnagyobb lelki nyugalommal, de a világért se dőlj ki a munkából. Tünetmentes hordozóként ugyanazt jelented az emberiségnek, mint ha egészséges lennél. Neked sem elvonulás, sem ingyenes teszt nem jár.

Másnap hallottuk, hogy a barátom egyik zenésztársát megcsípte egy méh, és az allergiás reakciótól hőemelkedése lett. A munkahelyén kötelező a hőmérőzés, azonnal elzavarták tesztre. Természetesen az illető nem iskolában dolgozik. Hol van nálunk tesztelés, hőmérőzés, a tanulók és a dolgozók egészségének felügyelete?

Mindenesetre lehet, hogy a barátom koncertje mégis elmarad. Csak épp nem miatta.