Önismerettel, tudatossággal foglalkozó szakember vagy. De szerintem, mielőtt belemerülnénk a részletekbe, fontos lenne tisztázni, pontosan mit is jelent az önismeret. Milyen az az ember, akinek jó az önismerete?

Az Írd te a sorsodat című könyvem pont erről szól. A saját élettörténetemen és személyes megtapasztalásaimon keresztül mutatom be, hogy mi a különbség a nem önazonosan élő ember és aközött, aki kellő önismerettel van felvértezve.

Születésünk pillanatában még nincsenek elvárásaink, feltétel nélkül vagyunk képesek kapcsolódni a környezetünkhöz. Ám ezt a szeretetet feltételekhez kötve kapjuk vissza. Amikor kezdünk öntudatra ébredni, elkezdjük figyelni és utánozni a szüleinket. Ez az első olyan fordulópont az életünkben, amikor tulajdonképpen lemondunk saját magunkról, hiszen a szüleinket, az ő viselkedésüket, reakcióikat másoljuk, az ő szemükön keresztül látjuk a világot.

Életünk drámája pedig akkor kezdődik, amikor beállunk az első szerepünkbe.

Ettől kezdve már nem önazonosan élünk, mert nem vállaljuk fel valódi önmagunkat, hanem elkezdjük azt figyelni, milyen elvárásoknak kell megfelelnünk ahhoz, hogy szeretetet kaphassunk. Elkezdünk színészkedni és a külvilágnak megfelelésből élni. Közben telik az életünk és harminc évesen már csak azt vesszük észre, nem vagyunk boldogok. Mindez azért, mert nem önazonosan élünk és mert nem azon az úton járunk, amiről gyermekként álmodtunk, hanem azon, amit a szüleink, a tanáraink, a környezetünk kijelöltek számunkra. És mert egy cél lebeg a szemünk előtt: mindenáron megfelelni.

Ha nem vagyunk a helyünkön és nem élünk önazonosan, 33 éves korunkra – ami egy vízválasztó életkor a tapasztalataim szerint- már annyi jelet kapunk, hogy lehetetlenség nem észrevenni őket. Amikor eljön a pillanat az életünkben, hogy ráébredünk, valami nincs rendben, elkezdünk kutatni. Ám mivel már olyan mélységben azonosultunk azzal a szereppel, akik látszatra vagyunk, hogy mi magunk is elhisszük, amit az egónk súg, hogy „ez vagy te”. Általában egy nehéz életszituációnak kell beütnie, egy nagy pofonnak, veszteségnek vagy kellőképpen súlyos betegségnek, hogy már ne legyen más lehetőségünk, mint hogy elkezdjük feltenni magunknak a kérdést: ki vagyok én? És amikor elkezdjük erre keresni a válaszokat, akkor indulunk el az önismeret útján. Ez nálam is így zajlott. El sem tudom mondani, mekkora különbség volt a régi és az új Nati között.

Tudnál példát mondani arra, hogy mi volt az, ami leginkább megváltozott benned?

Önismeret nélkül megrepeszthetetlen burokban élünk. Olyanok vagyunk, mint egy dió, amit páncél zár körbe. Ebben a páncélban van a hitrendszerünk, a meggyőződéseink. Minél idősebbek vagyunk, ez a páncél annál vastagabb. Meg vagyunk róla győződve, hogy minden úgy van jól, ahogy azt mi tudjuk, gondoljuk. Az önismereti módszeremnek az a lényege, hogy ütéseket mér erre a páncélra, ami egyszer csak megreped és a benne lévő végre képes lesz kívülről rálátni önmagára.

Én évekig meg voltam győződve arról, hogy jó anya vagyok. Üzletasszonyként éltem az életemet és csakis az üzleti sikerek voltak számomra a fontosak. A gyermekeimet bébiszitterek nevelték, de én szentül hittem, hogy az anyaság ezt jelenti. Hiába mondta édesanyám és a férjem is, mekkora tragédia, hogy nem én nevelem a gyerekeimet, nem vagyok velük szinte soha, egyszerűen nem értettem, miért panaszkodnak, hiszen a gyerekeimnek biztosítom az anyagi jólétet, a bébiszittert, a drága ajándékokat. Mi másra lenne még szükségük?

Amikor elindultam az önismeret útján és az én páncélom kapta az ütéseket, majd megrepedt, végre én is képes lettem rá, hogy a páncél mögül kinézzek. Szíven ütött, amit láttam: mert igaz volt, hogy a gyerekeim mindent megkaptak, ami pénzen megvehető, de a lényeg, a szeretet hiányzott, és nekik arra lett volna a legnagyobb szükségük.

Amikor sikerült kibújnom a páncélomból, elkezdtem magamat teljesen más nézőpontból látni, de ahhoz, hogy valóban meg is lássam önmagamat, ahhoz önismeretre is szükségem volt.

A te páncélodat milyen trauma repesztette meg?

Sok-sok éven át kőkemény üzletasszonyként éltem az életemet. Azt akartam, hogy a Vicsápi név nyomott hagyjon és mindenki megismerje. Volt egy hatalmas vállalatom Szlovákiában és csak az számított, hogy az sikeres legyen. Az üzleti életben megnyertem az összes kitüntetést, ami csak létezett: voltam az év vállalkozónője és az év szlovák nője díjat is elvittem (ez a legnagyobb kitüntetés, ami ott nőként elérhető a piacon).

Aztán eljött az életemben a törés és ott kaptam a legnagyobb pofont, ahol a legjobban fájt. Amikor jött a férjem, hogy el akar válni, azt mondtam, nem baj, jön majd másik, de még a betegségektől sem rettegtem úgy, mint a cégem elvesztésétől. Mert a vállalkozásom volt a mindenem. Így az én törésem mi más lehetett volna, mint az, hogy elveszítettem a cégemet? 33 éves koromban megrengett a talaj a lábam alatt és 35 éves koromra minden odalett, amiért addig dolgoztam, amiben hittem.

Neked abban az élethelyzetben voltak segítőid vagy egyedül kellett megkeresned a válaszokat a kérdéseidre?

Amikor a törés megtörtént, nem volt segítőm. Tanácstalan voltam, boldogtalan és nagyon fáradt. A férjem, Misi életében először látott bizonytalannak, és ez olyan rosszul érintette, hogy lebetegedett. Gerincsérve lett és járni is alig tudott. Az állapota olyan súlyossá vált, hogy az orvosai azt mondták, elengedhetetlen az operáció, de azt javasolták, keressünk egy külföldi specialistát, aki a műtétet biztonsággal és eredményesen el tudja végezni. Ám a férjem erről hallani sem akart. Aztán a sógorom felhívott, hogy az operáció helyett keressünk fel egy terapeutát, pontosabb egy testvérpárt Budapesten, mert ők tudnak segíteni. Misi úgy volt vele, egy kétórás beszélgetés még igazán belefér az életébe, mielőtt kés alá feküdne. El is ment. Két nappal később újra járt, és minden fájdalma elmúlt. Akkor én már úgy éreztem, ennyi terhet nem bírok el, és úrrá lett rajtam az a gondolat, amit korábban annyiszor hangoztattam: a cégem nélkül nincs értelme az életemnek. Végül Misi volt az, aki engem is elküldött terápiára, mondván, most nekem van rá szükségem. Mivel nem volt veszítenivalóm, rábólintottam. Így indultam el az önismeret útján és így találtam meg azt a mentort, akitől új szemléletmódot kaptam és aki megmutatta, mi legyen a következő lépés az életemben. Rájöttem, hogy elképesztő megfelelési kényszer volt bennem és úgy éltem le 33 évet, hogy folyamatosan másnak bizonyítottam. Óriási kalandot jelentett az önismereti foglalkozásokon önmagammal találkozni és aztán egy más minőségű élet alapjait letenni.

Mi történt ez után és hogyan született meg a módszered, a Nati-Method?

A cégem elvesztésének hatalmas híre ment. Amikor elveszítettem a nyomdát, az emberek azt várták, hogy ekkora veszteség után összeomlok, az utcára kerülök. Ehhez képest egy kivirult Natival találkoztak, aki boldogan kísérte a gyerekeit az iskolába, eljárt bevásárolni, meg a hentessel beszélgetni. És akkor kezdtem igazán élvezni a gyerekeimmel töltött időt is, amikor a pillanat örömét megtaláltam. Úton-útfélen arról kérdeztek, hogyan lehet ekkora bukás után ennyire sugározni és az idő haladtával azt vettem észre, hogy egyre többen kerestek meg, adjak nekik tanácsot, hogyan lehet vállalkozást indítani, önmagukat felépíteni. A harmadik-negyedik megkeresés után aztán felismertem: ez az én utam, a tanácsadás és az új hivatásom az lett, hogy rávezessem az embereket a tudatosságra.

Kitanultam a coach szakmát, a mentorálást és rádöbbentem, hogy tetszik, hogy ez az egész végre nem csak rólam szól, hanem segíteni tudok másoknak. Immár öt éve foglalkozok emberekkel önismereti tanítóként, változás nagykövetnek neveztek el a tanítványaim és a Nati-Method nevet is ők találták ki. Kognitív terapeuta vagyok, akinél a változás nem évekig tart, hanem nagyon gyorsan és intenzíven jutunk el oda, hogy ha változni akar valaki és felteszi magának a kérdést, hogy hol a helye, mik a valós céljai, akkor nagyon gyorsan meg tudjuk határozni azokat.

2017-ben adtam ki a könyvemet, azt követően állítottam össze az „Ismerd meg önmagad!” programot. Az én módszerem a csoportos terápia, mert szerintem ez sokkal intenzívebb, mint a személyes terápia. Mire a résztvevők a program végére érnek, már pontosan látják, hogy miért úgy élték az életüket, ahogy, és mi az oka azoknak a töréseknek, pofonoknak, amelyek elérték őket. Mindenre választ kapnak és a hozzám fordulók nagy százalékában megfogalmazódik az az elhatározás is, hogy szeretnének végre tudatosan, önazonosan, minőségi életet élni. A program része egy hétnapos elvonulás is, ahonnan kivétel nélkül új emberként távoznak.

Természetesen ez sem egy varázsmódszer, ami egyik napról a másikra működik. Amit megtanulunk együtt, azt fél évig gyakorolják, alkalmazzák, elkezdenek tudatosabban élni: már nem mennek bele olyan vitákba, amikbe felesleges, már nem akarnak mindenáron megfelelni a külső elvárásoknak, próbálják megélni a feltétel nélküli szeretetet a gyerekeikkel, a párjukkal. A fél éves „próbaidőszakot” követően aztán visszatérnek hozzám egy négynapos „Mélyülj a tudatodba” záró elvonulásra.

A Nati-Method egy maximum egyéves folyamat, ahol az egymásra épülő programok olyan tudatosan vannak felépítve, hogy az biztos eredményre vezessen és aki végigcsinálja, képessé váljon tudatosan és önazonosan élni.

Még 2023 elején járunk. Ilyenkor sokan tesznek fogadalmat, célokat tűznek ki. A módszered leírását olvasva megakadt a figyelmem azon, hogy a probléma sokszor abból fakad, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni a valós célokat a nem valósaktól. De vajon honnan tudhatjuk, hogy a kitűzött cél nem valós? És hogyan állíthatjuk fel tudatosan a céljainkat?

A nem tudatos ember mindig másoknak akar megfelelni, ezért olyan célokat állít fel, amelyek nem a saját, valós céljai, nem a saját belső szükségleteiből fakadnak. Az is gyakori probléma, hogy valaki nem tud célokat felállítani. Én erre azt szoktam mondani, hogy ha te nem tudsz célokat felállítani magadnak, majd más megteszi helyetted, de az neked biztosan nem lesz jó. Mert hogyan élvezhetnéd azt az életet, amit nem a saját, hanem mások céljai szerint élsz?

A céljaink tudatos felállításához bizony már nagyfokú önismeretre és tudatosságra van szükség. Mert csakis akkor vagy képes tudatos célokat felállítani magadnak, ha már rendben vagy magaddal és tudod, hogy mi az utad és az merre visz. A célok előtt a tudatos ember mindenképpen eljut oda, hogy mi az ő víziója, mi a küldetése ebben a világban, hol van a helye.

Butaság, hogy a sorsa mindenkinek meg van írva előre. A tudatosság akkor jön el, amikor az ember ezt felfogja.

Amikor hozzám megérkezik valaki, nagyon gyorsan rendet tudunk tenni a céljai között. Azt tanítom a hallgatóimnak, hogy négy alapvető pillérre van szükségünk, hogy tudatosan teremtsünk. Az első és legfontosabb, hogy amikor az éves tervezésről beszélünk, akkor a célmátrix segítségét vegyük igénybe. Amikor leírjuk a tervünket, álmainkat a következő évre, akkor gyönyörűen kijön, mik azok, amelyek valótlan célok, és melyek az igazi célok, amelyeknek épp itt van az ideje, készen állunk rá, és azzal kell foglalkozni. Továbbá megnézzük, melyek azok a vágyak, amelyek energiát adnak, és melyek azok, amelyek elviszik az erőnket, és semmi értelme az életünkre nézve. Nagyon sok tervet ugyanis nem magunkért rakunk össze, hanem hogy megfeleljünk másoknak, elvárják tőlünk. Általában ez vezet minket oda, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban nincs meg az a jó érzés, tehát nem a saját utunkat járjuk, nem merünk kiállni saját magunkért. Nagyon sokszor úgy beszéljük le magunkat az álmainkról, hogy abból nem lehet megélni. Mégis a világban rengeteg példát találunk arra, milyen érdekes tevékenységekből élnek meg emberek.

Az első és a legfontosabb, hogy rakjunk rendet a céljaink között. Ha kell, akkor vegyük igénybe szakember segítségét, és valóban fókuszáljunk rá a következő legfontosabb célunkra. Óriási különbség van tudatos és nem tudatos ember között. A tudatos ember úgy éli az életét, hogy megvan a víziója, hogyan szeretne élni. A vízió mindig hosszú távú és merész terv. A tudatos ember pedig mindig figyel arra, mi a következő lépés.

Mi segíthet a tudatos élet megteremtésében?

Az első és a legfontosabb a bizalom: bízzunk magunkban, hogy nekünk is sikerülhet! A rossz szokásokat, kifogásokat tegyük félre. Bízzunk abban, hogy a bennünk megjelent vággyal van dolgunk. A másik pont az őszinteség. Először saját magunkkal szemben legyünk őszinték! Valljuk be magunknak, hogy a felállított tervünket miért hoztuk létre? Meg akarunk felelni vagy valami mást szeretnénk mutatni kifelé? A harmadik tényező pedig az, hogy legyünk bátrak, merészek! Azt látom, hogy az emberek maguknak húzzák meg a határokat, tehát ők maguk határozzák meg, hogy annál tovább nem lehet menni. Sokszor azonban csak bebeszéljük magunknak, hogy a körülmények miatt nem tehetjük meg. Kicsit toljuk ki a határainkat, görgessük el magunk elől az akadályokat, és nézzük meg egy kicsit más szemszögből magunkat! Hagyjuk abba az agyalást és ne analizáljuk túl a történteket.

Milyen eszközök lehetnek segítségünkre és mik azok a dolgok, amelyek félrevihetnek bennünket és amelyek miatt nem ismerjük fel a valós céljainkat?

Sokan felállítják a céljaikat és odaírják mellé, mikor fogják elérni. És itt érik őket a legnagyobb csalódások, ebben vannak a legnagyobb buktatók. Mert ha a betervezett időpontra nem sikerül elérni a kitűzött célt, csalódottnak érzik magukat, motiválatlanokká válnak.

Álljanak meg egy pillanatra és élvezzék a sikert, ne rohanjanak azonnal tovább. A régi énem ezt tette, soha nem tudta élvezni, soha nem élte meg igazán a sikereket, azonnal indulni akart tovább, mert máris hiányérzete volt. Ma már büszke vagyok arra, amit elértem és képes vagyok megünnepelni magam én is.

A másik probléma, amit gyakran elkövetünk, hogy amikor a távlati céljainkat, küldetésünket meghatározzuk, azt is tudni akarjuk, hogy évek múlva mit kell lépnünk az eléréséhez. Persze az hasznos, ha tudjuk, hogy hol szeretnénk lenni öt év múlva, a hiba ott van, hogy mi itt, a jelenben akarjuk meghatározni, hogy mit kell majd lépnünk 3 év múlva. Dehát azt lehetetlenség előre látni! Állítsd fel a küldetésed, legyen víziód, tudd, hogy hol akarod magad látni öt vagy tíz év múlva. Az egyhetes elvonulásunkon van egy tervező meditáció, ahol ezt le is írjuk. Mert tudnod kell, hogy merre tart az életed. De mindig csak a következő lépést kell tudnod, hogy abba az irányba tudj haladni.

Milyen szokásokat érdemes bevezetni és melyeket elhagyni a tudatosabb élet jegyében?

A legfontosabb, amire érdemes odafigyelni, hogy ne agyalj állandóan, hanem élj a jelenben és add át magad a pillanatnak. Ne gondolkodj folyton! A tudatos embernek üres a feje. Tudd, hogy mi a következő lépés, amikor felkelsz, de amikor fogat mosol, eszel, főzöl, olvasol, csak arra koncentrálj! Maradj a jelenben! Sokan úgy élnek, hogy mire megmossák a fogukat, már lepereg előttük az életük. Egyfolytában agyalunk és megy a párbeszéd a fejünkben. De nagyon fontos, hogy tudjunk a pillanatban, a mostban élni és arra figyelni, amit éppen csinálunk. Élj mindig a jelenben és arra figyelj, amit éppen csinálsz! Ennél okosabb tanácsot én sem adhatok.

Ha a cikk elolvasása után még több inspiráló nő történetére vagy kíváncsi, kattints a galériára!