Tóth Erzsébet Fanni: „Szinte minden család érintett, mégis szinte senki nem beszél erről”

Borítókép: Tóth Erzsébet Fanni: „Szinte minden család érintett, mégis szinte senki nem beszél erről”
A napokban jelent meg Tóth Erzsébet Fanni beszÉLJ! - Hogyan tárjuk fel a családi múltat? című könyve, ami egy úgynevezett feldolgozásregény, elsősorban fiatalabb, kamaszkorú gyerekek számára. De a könyvbe belelapozó és olvasó szülők számára is választ adhat sok kérdésre, segítheti a generációkat a bennük élő történelmi múlt alapján közelebb hozni egymáshoz. A szerzővel beszélgettünk.

Mesélsz először picit magadról?

Bécsben élő társadalomkutató, egyetemi oktató vagyok, két kislány anyukája. Révkomáromban születtem, és mivel nagyon korán kiderült, hogy igencsak kíváncsi természetem van, és sok minden érdekel, anyukám nagyon hamar a könyvek felé terelgetett engem, és milyen jól tette! :) Rengeteget olvasott ő maga is, és nekünk, gyerekeknek is (egy húgom van). Többgenerációs családban nőttem fel – nagyszüleimmel egy házban laktunk, sőt, dédnagymamám életének utolsó néhány évét velünk töltötte. A nagycsalád is igen összetartó volt, rengeteg hangos névnapi, születésnapi ünnepléssel, új év köszöntésekkel...jó volt így gyereknek lenni. Ebben a közegben szinte természetes volt, hogy gyerekként nagyon sok „régi” történetet hallottam például akkor, amikor dédnagyanyámhoz eljött a barátnője kávézni, én meg ott festegettem a kifestőmet mellettük.

Nem tudtam kik azok az oroszok, de mivel ők féltek tőlük, megtanultam, hogy jobb nekem is óvakodnom tőlük.

Tudtam, hogy évente néhányszor jönnek rokonok, akik vagy Csehországban laknak, vagy Magyarországon élnek, és mind a nagyszüleim vagy a dédszüleim testvérei, akiket (akkor még csak annyit tudtam, hogy jóóó régen) vonatra raktak, aztán sokszáz kilométerre találták magukat és nem is térhettek onnan haza. Ezekkel a látogatásokkal együtt járt, hogy tőlük mindig finom csokikat, kekszeket kaptam gyerekként, meg például olyan játékokat vagy könyveket, amik a barátaimnak nem voltak. A történelem ott élt velünk, együtt evett velünk az asztalnál.

Mindig volt viszont egy „furcsa” érzés a levegőben, amit nem tudtam megmagyarázni, hogy mi az. Mert a messzi rokonokra mi vágyakozva néztünk, ahogy szép autóikkal begördültek az udvarunkba, ők meg vágyakozva gondoltak a mi életünkre, hiszen mi velük ellentétben „otthon” voltunk. Mi voltunk az ő gyökereik, de a mi perspektívánkból (kimondatlanul) ők voltak azok, akiket elsodort a sors, és akik ott többre vitték... Az áldozat és a siker, a hős és a bűnös érdekes elegye volt minden ilyen találkozásban...kimondatlanul is óriási ellentmondásokkal. Egy határvidéken felnőni, csak pár száz méterre a magyar határtól megszületni egy örökös kívülállóságot is jelentett, aminek a mindennapjait átszínezte a gyanakvás, az óvatosság és az örökös készültségben állás és a nem vagy elég, soha nem is lehetsz elég érzés.

Igazából fel se kell tennem a kérdést ezek után, hogy honnan jött a könyv gondolata?

Már egyetemi tanulmányaim idején, először Hollandiában, majd a CEU-n és Bécsben is észrevettem, hogy a tanult identitás- és traumaelméleteket folyamatosan „AHA” élménnyel nyugtáztam. Hogy „aha, hát ezért volt ez a gyerekkoromban...”. Hosszú utat megtéve, amelyben volt nagy kanyar is így vált témámmá a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni deportálásának és kényszermunkájának az emlékezete és az emlékek identitásformáló diskurzusai. Éveken át beszélgettem idős emberekkel, túlélőkkel, és éreztem, hogy amit én tőlük hallok és tanulok, vissza akarom egyszer juttatni a közösséghez. Sokáig kerestem a módját hogyan lehetne, miközben elkerülhetetlenül hatott rám az interjúalanyaim félelme.

Nem akartam felébreszteni az alvó oroszlánt, amely évtizedek óta „nyugton hagyja” az embereket, de ha feldühödik, akkor annak soha nincs jó vége...

Először egy facebook oldalt nyitottam, ahol életmeséket publikáltam (Perbetei Életmesék), amelyre felfigyelt több média orgánum, és egyre inkább éreztem, hogy szükség és igény is van egy könyvre, amely „szokatlan”, a történelemkönyvekből ismeretlen, ám nagyon emberközeli szemszögből meséli el ennek a közösségnek a legnagyobb traumáit a 20.században. A történet azonban nem csak csehszlovák, és nem csak régi...az írás közben nem lehetett nem észrevenni a párhuzamot a jelennel. A jelenben hazájukat elhagyó magyar családokkal, akiknek elvitte a lakását a bank, akik politikai okokból ellehetetlenültek...és a nulláról kell kezdeni, s nem tudni valaha lesz-e hazatérés. Ezért is születtek feldolgozást segítő kérdések a történetek mellé, és ezért nyúlunk a művészetek eszköztárához is, hogy a múltból a jelenbe vezessük az olvasót, és segítsük a jelen problémáit is oldani, a lelki ellenállóképességhez (reziliencia) hozzájárulni.

Mennyi ideig készült a könyv?

A könyvhöz az interjúkat már 2008-ban elkezdtem rögzíteni, de akkor még kizárólagosan a disszertációmhoz. A tényleges kéziraton idén februárban kezdtünk dolgozni Vibók Ildi gyerekkönyvíróval, aprólékosan átbeszélve minden egyes karaktert, mozzanatot. Az érlelési folyamat, ahogy fentebb írtam, azonban ennél az írási folyamatnál sokkal hosszabb volt.

Melyik volt a legnehezebb része a könyv készítés folyamatának?

Ahogy említettem, még az interjú készítése közben átragadt rám egyfajta félelem.

Az interjúalanyaim legtöbbje rendkívül félt elmesélni a vele történteket, mert attól tartott, komoly következménye lehet, ha hergeli a rendszert. Sokszor megkérdezték például, hogy a nyugdíjukat ugye nem veszítik el, ha én ezt egyszer leírom.

A közegről tudni kell ugyanis, hogy még jelenleg is élnek azok a rendeletek, amelyek ennek a 75 évvel ezelőtti jogfosztásnak teret adtak, és máig jogászok foglalkoznak a vagyonelkobzások részleteivel európai uniós szinteken is. A könyv készítésének legnehezebb folyama számomra éppen ezért a hallgatás megtörése volt.

Szinte minden család érintett a kérdésben, mégis szinte senki nem beszél erről nyilvánosan. Az iskolákban sem tanítanak róla, csak címszavakban, és általában teljesen máshova helyezve a fókuszokat, a hatalom érdekeit kiszolgálva.

A könyv karaktereit úgy formáztuk meg, hogy a visszaemlékezők közül senkire ne lehessen ráismerni egyértelműen - több visszaemlékezést „gyúrtunk össze” egy-egy szereplővé. A könyvben leírt események, például a kézigránátos támadás, a piros kendő története is mind megtörtént, valós történés volt.

Kinek és miben tud segíteni a könyv?

Az elmúlt években számos olyan könyv jelent meg magyar nyelven, amely az örökölt mintáinkról, sorsunkról szól. Ezen könyvek mindegyike felnőtteknek íródott, és elméleteket, klinikai esettanulmányokat tartalmaz. A beszÉLJ! minden szempontból más: alapvetően a kamasz korosztályt céloztuk meg vele, de 9 éves kortól bárkinek ajánljuk. A történetek rendkívül olvasmányosak, a kőkemény sors a gyerekek szemszögéből néha kaland, néha vicces rácsodálkozás. A felnőtt olvasó azonban azonnal érezni fogja, hogy a frappáns megfogalmazás mögött sokkal több is rejtőzik. Minden fejezet végén egyéni feldolgozásra bíztató kérdéseket talál az olvasó, hogy saját maga számára is meg tudja fogalmazni, ő mit örökölt. Ki az ő családja, mik a családjában az értékek, történt-e valakivel a családtagjai közül igazságtalanság, kinek a feladata a döntéshozás és kinek a szótlan beletörődés, stb. Ha ezeket a kérdéseket valaki végig gondolja, s ha még a családtagjaival is tud egy-egy kérdés kapcsán beszélgetni, rengeteget tesz saját magáért a jelenben. A kötet nem titkolt célja továbbá, hogy családon belül a generációkat is összekösse – hogy kerüljenek elő a régi fotóalbumok, beszélgessünk a családunk hagyományairól az idősebbekkel is, amíg lehet...

Nagyon különlegesek az illusztrációk is. Mesélsz róluk is?

Igor Lazin, a könyv illusztrátora a balkáni háború elől érkezett Magyarországra, ezért minden sejtjében érezte a katonák által jelentett fenyegetettséget, az etnikai feszültségeket stb, amelyekről a könyv szól. Nagyon szerencsésnek érzem, hogy vele dolgozhattunk, hogy beszélgethettünk a deportálás színéről, formájáról, stb.

Igaz, még „csak” pár hete jelent meg a könyv, milyen a fogadtatás?

Az első visszajelzések fantasztikusak. Felnőtt olvasóktól szóban és írásban. Is eljutottak hozzánk olyan feedbackek, mely szerint sírva olvasták például a vagonírozás történetét, mert többszáz kilométerrel távolabb, de az ő nagyszüleikkel Magyarországon hasonló igazságtalanság történt. Volt olyan család, akik a covid karantén idején egy nemrégiben elhunyt nagymamára emlékeztek a kérdések közös megválaszolásával. Együtt sírtak, nevettek, és miközben a nagyi történeteit elevenítették fel. Eljutott hozzám továbbá, hogy irodalomterápia keretein belül egy hátrányos helyzetű kamaszokból álló csoportban is próbára tették a könyvet és a kérdéseket, és nagyon jó fogadtatásban részesült. A terapeuta és a kamasz fiúk is tudtak azonosulni a leírt hátrányos megkülönböztetéssel, az igazságtalan büntetéssel, és nagyon érdekes, tartalmas beszélgetés kerekedett ki a könyvben szereplő kérdések hatására.

Mik a jövőbeli terveid? Akár könyves, akár szakmai?

Mindenképp tovább szeretném folytatni a társadalmi traumák emlékezetének tanulmányozását, és az áldozatok évtizedes hallgatásba burkolódzását alaposabban meg szeretném ismerni. A könyvnek mindenképp tervezem a folytatását, és szeretném a felhasználási módszertant is bővíteni. Rengeteg a kibeszéletlen téma, ami meghallgatásra és megírásra vár. Részt veszek továbbá egy nagyon fontos kezdeményezésben Budapesten is: a háborúban megerőszakolt nőknek készül egy emlékmű, és a bizottság tagjává választottak. Láthatóvá tesszük azt, amit évtizedekig senki nem akart látni, és azt reméljük, hogy ha teret kapnak az elhallgatott női emlékek és fájdalmak, akkor a jelenben is hozzájárulunk, hogy a nők ellen elkövetett erőszakra végre szavaink (és persze szakpolitikáink, stratégiánk, stb) legyenek. Hogy ne lehessen elhallgattatni többé... (bővebben erről: ellhallgatva.hu )

Rólam

Révkomáromban születtem, ott is érettségiztem. Egyetemi alapképzésemet Hollandiában végeztem pszichológia és kultúrális antropológia szakon. Utána a CEU-n szereztem MA diplomát, majd Bécsben doktoráltam pszichoterápia tudományokból. Tizedik éve vagyok a bécsi Sigmund Freud Egyetem Pszichoterápia Karának az oktatója és kutatója, egy nemzetközi doktori iskolát is koordinálok ott. Emellett 5 éve alapítottam egy egyesületet, Femspace-t, amelynek célja a külföldre költözött magyar nők támogatása szakmailag. Tevékenységünk bőven kinőtte Bécs határait, már a 6. nemzetközi mentorprogramunk fut, és Facebook oldalainkon és csoportjainkban többezer magyar nő védőhálójaként funkcionálunk (Facebookon: Lean in Femspace néven, ill. osztrák fókusszal Auslanderin néven vagyunk megtalálhatóak).

Hogyan tudod környezetedet harmónikusabbá tenni?

Galériánkban megmutatjuk: