A válásom hosszú volt és fájdalmas, sajnos anyagilag is megéreztem. Albérletet egyelőre képtelen voltam fizetni, így a kisfiammal együtt egy időre visszaköltöztem anyámhoz, hogy megtakarítsak valamennyi pénzt. Nem repestem az örömtől, a viszonyunk soha nem volt felhőtlennek mondható. De a kényszer nagy úr. Anyu nem örült a döntésemnek, de mivel biztosítottam róla, hogy a helyzet csak ideiglenes, belenyugodott. Megbeszéltük, hogy besegít a gyereknevelésbe is, hiszen ráér, nyugdíjas. Délután elmegy a hatéves Bálint fiamért az iskolába, ami az otthonunktól körülbelül öt percre volt, hazahozza, és addig vigyáz rá, amíg meg nem érkezem a munkából.

Kicsit furcsa volt, hogy az unokázást munkának fogja fel. Magyarán, ki kellett fizetnem az óradíját. De lenyeltem, mivel nem kért olyan sokat, nekem pedig égetően szükségem volt a segítségére.

De volt egy határ, ahol meg kellett állnom.

Azt már korábban észrevettem, hogy különösebben nem érdekli a kisfiam. Valami enyhe, alig érezhető felsőbbrendűséggel szólt hozzá, mint aki csalódott. Még a szomszéd lányát is jobban szerette, kedvesebben beszélt hozzá, többet játszott vele, és ez annak fényében nem volt túl meglepő, hogy annak idején többször is elmondta, milyen kár, hogy nem egy lányunokát szültem neki. Neki. Így fogalmazott. Bálint többször kérdezte tőlem, miért kap a Vera több ajándékot, mint ő, amikor a Vera nem is az unokája a nagyinak. Nem nagyon tudtam mit válaszolni neki.

Egyszer, amikor anyám elment a suliba Bálintért, a gyerek a kapu előtt állt és keservesen sírt. Anyut ez már önmagában idegesítette, mit bőg egy fiú, tessék férfiasan viselkedni. Bálintot aznap megverte az egyik iskolástársa. Elvette az uzsonnáját, és úgy belerúgott, hogy a sípcsontján látszottak a nyomai. Bálint ijedt volt és elkeseredett. Vajon mit tett erre az én drágalátos édesanyám, a nagymamák gyöngye?

Hazavitte Bálintot, mintha mi sem történt volna és közben kiselőadást tartott neki arról, hogyan védje meg magát. Sőt. Inkább támadjon ő először, hogy keménynek gondolja a világ. Ne legyen anyámasszony katonája, különben a többiek el fogják taposni, és soha nem találja meg a helyét az életben.

Mire hazaértem, a kisfiam szinte sokkos állapotban volt. Anyám nem értette, mi a baj, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül mesélte el, mi történt, és miket mondott neki. Azt hittem, nyomban pofon ütöm. Bevillant egy emlék. Tízéves lehettem, sírva panaszkodom, hogy a Luca elvette a hajcsatomat, és nem akarja visszaadni. Anya gúnyosan nevet. Menj, és szerezd vissza. Tanuld meg, hogy csak önmagadra számíthatsz.

Hát nem, döntöttem el. Bálintot nem teszem ki ennek.

Azonnal felhívtam a volt férjemet, és megkértem, hadd vigyem át a gyereket néhány napra, amíg új helyet találok. Nem váltunk el szépen, de ezúttal nagyon rendes volt. Bálint két hétig lakott nála, addig szereztem egy olcsó lyukat. Kicsi volt, messze a munkahelyemtől, de legalább anyámtól is biztonságos távolságban.Ő persze egyáltalán nem értette, mi a gond, de nem faggatózott. Megkönnyebbült, hogy elmegyünk, és nem zavarjuk többé a köreit. Azóta néha felhívom, de a gyereket nem viszem többé hozzá. Kitalálják, mennyire igényli, hogy láthassa?

Olvasgass anyósokról elképesztő történeteket!