Borítókép: Tápszeres baba voltam, de nem vagyok beteges, és kötődöm az édesanyámhoz Forrás: pixabay.com

Tápszeres baba voltam, de nem vagyok beteges, és kötődöm az édesanyámhoz

Veronika tápszeres baba volt, de semmilyen állítólagos hátrányát nem érzi. Sőt.

Édesanyám a világ legjobb anyukája volt a megszületésem pillanatától kezdve. Csakhogy nagyon hamar elapadt a teje. Akkor még nem is tűnt ez akkora tragédiának, de azóta nagyot változott a világ. Bibi, mondanák manapság. Egy kisbabának szüksége van az anyatejre, hogy a biztonságos kötődés kialakulhasson. Hát nekem – anyukám önhibáján kívül – nem jutott belőle, valóban és szó szerint tápszeren nőttem fel.

Mégsem éreztem soha, hogy valami hiányozna az életemből. A szüleim nagyon szerettek, anyukám állandóan ölelgetett, puszilgatott, reggel befonta a hajamat, este mesélt, mondókázott, énekelt, és amikor már nagyobb lettem, és nem igényeltem többé az esti mesét vagy a hajfonást, akkor hétvégén leültünk kávézni, közben kitárgyalva az élet fontos dolgait. Az ovis csoportban én voltam az egyik legkiegyensúlyozottabb gyerek, és ez a nyugodt, békés, optimista hozzáállás a világhoz az iskolában és a munkahelyeken sem változott. Jól éreztem magam a kortársaim között, hamar alakítottam ki barátságokat, miközben a szüleimhez mindennél jobban ragaszkodtam. Az egyetlen komolyabb lelki kalamajkát egy viszonzatlan kamaszszerelem okozta, de azt is elég gyorsan feldolgoztam édesanyám és a barátnőim segítségével.

Apropó segítség. Mindig tudtam kérni, ha kellett. Felnőtt koromban is tudatosan, szívvel és ésszel igyekeztem irányítani az életemet. Soha nem féltem a visszautasítástól. Nem szégyenkeztem olyan dolgok miatt, amik fölött úgysem volt igazi befolyásom. Elfogadtam az életet olyannak, amilyen. Egy hűsítő záportól, egy bátorító mosolytól, egy élénkzöld falevéltől boldog tudtam és tudok lenni. És ellenkezőleg: nem törnek le végzetesen a kudarcok, hamar túlteszem magam rajta, ha valami nem sikerül. Mindig törekszem rá, hogy fejlesszem magam, és szeretnék egyre jobb emberré válni.

Sokan irigyelnek a szerencsés természetemért. Most 34 éves vagyok, van egy csodálatos férjem, és egy nyolc hónapos kisbabám. Van anyatejem is. Amikor kiderült, hogy nincs ezzel semmi probléma, édesanyám váratlanul elsírta magát, és csak akkor tudtam meg, mennyi bűntudattal küzdött a hiány miatt, holott egyáltalán nem tehetett róla.

Nincs ennek a szégyenérzetnek semmi de semmi értelme. Nemcsak a lelkem, de a testem is köszöni, remekül van. Lekopogom: vasgyúró vagyok, szinte nyomasztóan egészséges és erős az immunrendszerem. Nem is emlékszem, voltam-e valaha komolyabb beteg, talán néha kicsit megfáztam gyerekkoromban, amikor az esőben játszottunk a barátaimmal. Édesanyám pedig ma is az egyik legfontosabb ember az életemben. Akárcsak az apukám és az öcsém.

Habos-babos vagyok? Bocsánat. Ezzel az idilli képpel nem magamat akarom fényezni, inkább azoknak a tápszeres sorstársaknak üzennék, akik rosszul érzik magukat, és legfőképp azoknak az anyukáknak, akiknek a sors nem adta meg, hogy tejjel táplálhassák a gyereküket.

Itt vagyok én, az élő példa arra, hogy anyatej nélkül is minden rendben van. Ha a kisbabádnak esetleg nem tudod megadni, akkor sem szabad szégyenkezned, ne adj isten összeomlanod. Nem ez a legfontosabb dolog, sokkal lényegesebb, hogy kiegyensúlyozott, következetes szülő légy, és szeresd nagyon a gyerekedet. Ha mindezt meg tudod neki adni, akkor nem marad ki semmi az életéből. Szorosan kötődik hozzád a kezdetektől, és később harmonikus, önálló, elégedett felnőtt válik majd belőle. Olyan felnőtt, aki büszke lesz rád, és aki viszontszeret. Ahogy én szeretem az édesanyámat.

Galériánkban Hollywood legstílusosabb anya-lánya párosai