Borítókép: Tanárságom mélypontja: hogyan nem szabad csinálni? Forrás: pixabay.com

Tanárságom mélypontja: hogyan nem szabad csinálni?

Kellemetlen, de meghatározó emlék boldogult fiatalkoromból.

Senki nem állíthatja, hogy könnyű helyzetben voltam. Egy tizenhat éves, harmincfejű sárkánnyal néztem farkasszemet. Fülsértő volt, hiperaktív, túlmozgásos, és olyan cifrán káromkodott, ahogy közlekedési dugóban a szupermacsó. Azért növesztette minden egyes fejét, hogy megkeserítse az életemet, ráadásul még büszke is volt rá, hogy ő az iskolában a legkezelhetetlenebb szörnyfióka. (Emlékszem, mennyit hencegtem hatodikban a szüleimnek, hogy a százötven centis énektanárt kikészítettük, és komolyan is gondoltam, hogy ez egy hőstett. Tanárként az ilyeneket az ember valahogy elfelejti.)

Minden találkozóról csatakosan jöttem ki. Tanítani szinte semmit nem tudtam. Ha aznap órám volt velük, rémálmok gyötörtek és görccsel a gyomromban keltem ki az ágyból. Mindeközben viszonylag fiatal idealista voltam még, egyszerűen nem akartam hinni a szaktanári figyelmeztető és az egyes létjogosultságában, a fegyelmezés szó zsigeri viszolygást váltott ki belőlem (ezek keveset változtak). Szóval szankciók nélkül, Don Quijote-i eltökéltséggel vívtam a szélmalmok ellen hetente kétszer negyvenöt percen át.

Talán bal lábbal keltem aznap, már nem emlékszem, de az bizonyos, hogy máshogy álltam a világhoz, mint szokott volt. Morcos elszántsággal mentem be a munkahelyemre, a fejemben agresszív zajorkán lüktetett, rémálmok képei, iskolai lövöldözések, Kalasnyikovok pörögtek különös összevisszaságban. Elismerem, nem széplelkeknek való gondolatok, talán valami nevetséges szerelmi csalódás okozhatta, tényleg nem emlékszem. A harminckét fejű szörnyhöz sem a szokott szorongással nyitottam be. Elmaradt az önbiztatás, a „meg tudod csinálni, túl fogod élni, semmi nem tart örökké, egyszer vége lesz”- mantrája. Igazából leszartam. Méghozzá nagyon.

A sárkány tette, amit szokott, okádta a tüzet, papírrepülőzött, bömböltette a zenét, mobilt nyomogatott, röhögcsélt. Nem vesződtem vele, hogy elcsendesítsem. Kiosztottam egy papírt minden fejének, normál hangerővel közöltem, hogy ha nem csinálja meg a feladatot, egyest kap. Tíz perc múlva elmondtam még egyszer. Persze nem vette komolyan, azzal volt elfoglalva, hogy a radiátorra feltekerjen egy rossz minőségű vécépapírt.

Tíz perccel csengetés előtt megindultam, mint a hegyomlás. Az első padsorban ülő fejek értetlenül néztek rám, amikor - számukra teljesen váratlanul – egy-egy karót pingáltam a lapjukra, majd ugyanazzal a mozdulattal a bal karomra fektetett naplóba is bevágtam. Fel se ocsúdhattak, már a következő padnál termettem. Üres lapok, rögtön újabb két egyes ugrott elő a tollamból. Miért, kérdezte elfulladva az egyik fej, de nem mondtam semmit. A harmadik sor már észrevette, mi történik, és kezével próbálta védeni a papírját. Nem kíméltem. A negyediknél az egyik fiúfej rettenetes kézírással eljutott talán három sorig. Nincs pardon, arra is ráírtam az egyest. De tanárnő, hiszen én megcsináltam, kiáltott utánam kétségbeesetten. Kevés, vetettem oda, és ekkor éreztem magam először Mengelének. Az érzés a következő lányfejnél tovább erősödött. Ő négy és negyed dülöngélő sort írt, teljes zagyvaságot. Néhány másodpercem volt dönteni. Egyes, szólt az ítélet. A tekintete a szívemig hatolt.

Mert addigra már megbántam az egészet. Csakhogy nem állhattam meg. Nem mondhattam, hogy tévedés, gyerekek, bocs, vissza az egész, én nem is vagyok az a náci orvos. A mészárlást, ha már belekezd az ember, rendesen végig kell csinálni. Legalábbis a zilált agyam ezt hajtogatta. Hallgattam rá, öles léptekkel végighaladtam a harminckét koponya mellett, és két kivétellel az összes fejet határozottnak álcázott karlendítéssel lecsaptam. Két embert tereltem az élet irányába, a többit, hiába volt könyörgő pillantás, pánik, lángcsóva az orrlyukból, egyetlen mozdulattal ítéltem halálra.

Néma csendben ült a sárkány. Az udvarról beszűrődtek a tesitanár parancsszavai. A vécépapír elárvultan lebegett a radiátoron.

A tanáriban ráhanyatlottam az asztalra. A kollégáim körém gyűltek, részvéttel faggattak, és amikor elmeséltem, mi történt, tulajdonképpen gratuláltak hozzá.

Ez az, végre letörted a szarvukat, itt volt már az ideje, hogy rendbe rakd ezt a csürhét, ismételgették. Sárkányfej? Mengele? Csak néztek. Úgyhogy abbahagytam, mert éreztem, ha így folytatom, komikusnak fognak tartani

A következő órán a sárkány halálos csendben hajolt a füzete fölé. Tüze elfogyott, némi füstmaradék gomolygott ki az orrlyukán, és amikor rám nézett, gyűlölet parázslott az összes szemében.

Epilógus

-Tetszik emlékezni arra az órára?

-Kértelek már, hogy tegeződjünk. Melyik órára?

-Amikor ki tetszett… kiosztottál harminc egyest.

-Jaj, igen. Bár ne emlékeznék.

-Tényleg? Azt hittem, örültél, hogy végre befogjuk.

-Nem örültem.

-Érdekes. Akkor úgy féltem magától. Azaz tőled. Igaz, mi se voltunk semmik. Betekertük a Kristófot vécépapírral, meg ilyenek.

-A radiátort tekertétek be.

-Igen? Akkor a Kristófot mikor? Vagy az a Vilibá óráján történt?

Mik azok a tulajdonságok, amiket a diákok nem szeretnek a tanárokban?

Kaptál elégtelen osztályzatot indokolatlanul diákként?
Igen
Nem

A galériánkban megmutatjuk, melyek azok a tulajdonságok, amiket nem kedveltünk a pedagógusokban.