Február 29-én születtem – és akkor mi van?
Iskolás éveimben újra és újra visszaköszönt egy személyre szabott, spéci dinamika. A mindenkori új tanár, aki az első órán kíváncsian lapozgatta a naplót – nem volt még Facebook, a kopott barna fedelű aktából tudtak csak tájékozódni leendő tanítványaikról –, a H betűnél mindig felkapta a fejét, és megkérdezte: melyikőtök a Hegedüs Barbara? Sosem voltam egy tőrölmetszett stand-upos, így szerényen, de azonnal jelentkeztem, mint aki pontosan tudja, hogy a sorsát úgysem kerülheti el, és felvilágosítottam a lázba jövő tanerőt: igazat mond a dokumentum, vannak ilyen csuda dolgok, valóban február 29-én születtem.
Jöttek is az obligát sablonok a felvidámodott pedagógustól. Hány éves vagy akkor, kettő? Nem furcsa érzés ilyenkor a világra jönni? És mikor ünnepled, amikor nincs 29.: az előtte vagy az utána lévő napon? Csak négy évente kapsz ajándékot? Engedelmesen felelgettem, mint aki a válaszokat előre bebiflázta. Pont három éves vagyok, hahaha, a születésemre sajna nem emlékszem, mindig máskor ünnepeljük, ahogy a család épp ráér, a huszonkilencedikétlen években is kapok ajándékot, és egyáltalán nem furcsa érzés, mivel számomra ez természetes létállapot, ahogy egyetlen magyar gyerek se töpreng azon, hogy karácsonykor miért épp a Jézuska hozza az ajándékot, és miért nem mondjuk Konfuciusz égi küldötte.
Álmélkodtak, megrökönyödtek, nekiálltak kérdezgetni, és persze mindig ugyanazt. Sokáig nagyon idegesített a megkülönböztetett figyelem, amit azért kaptam, amiért nem tettem a világon semmit, nem nőtt tőle három fejem, nem lettem kivételes lény, se cirkuszi majom, csak épp ezt a dátumot rendelte nekem a véletlen vagy az „ezoökobio”. Február 29-én születni kizárólag másoknak érdekes – ki tudja, miért –, valójában tök átlagos szülinapjaim voltak. Kiskoromban sok kakaót, később sok gintonicot ittam, az egyik alkalom az íróasztal mellett talált, mert nem vettem fel a telefont és nem válaszoltam az üzenetekre, inkább a munkába menekültem az évforduló elől, máskor viszont nagy társaságot trombitáltam össze, táncoltam, és csak hajnalban kerültem ágyba. Kaptam iszonyú finom répatortát, de olyan émelyítően krémeset is, ami kicsinálta a gyomromat: az ajándékok többségének örültem, de akadt olyan is, amit legszívesebben a kukába hajítottam volna (sőt, asszem meg is tettem). Másoknál nem így megy ez?
Néha-néha összehozott az élet sorstársakkal is. Volt például egy osztálytársnőm általános elején, akit az égiek szintén február 29-re időzítettek, szóval a közfigyelem okozta terhek - lásd naplópara - megoszlottak köztünk. Pár évig barátnők voltunk, már nem emlékszem, hogy csak a másságunk tudata, vagy komoly szimpátia kapcsolt-e össze bennünket, alsó tagozat végén ugyanis kivettek a suliból. Évekkel később együtt dolgoztam Noémivel, ő 8 évvel fiatalabb kiadásban hordta a Kivételes Szülinapos-stigmát, és amikor egy közös sörözésnél elárultam, mennyivel vagyok idősebb nála, nagyon elképedt. Hát ezt nem gondoltam, még a négy év is sok lett volna, mondta. Na, ez például szuper szülinapi ajándék volt. Ferenc pedig a volt barátom haveri köréhez tartozik, épp egyidős velem, tele van varrva, punkzenét hallgat, és ha szóba kerül, milyen furcsa napon született, büszkén kihúzza magát.
Ma már én se hadakozom a dologgal, megszoktam, mint rossz ló az ostort. Negyven éves koromban súlyos válságot okozott az, hogy minden kerek: negyven is, február 29. is, túl sok a jóból, hiába voltam én a legfiatalabb a társaságban, s ezt persze egyetlen vendég sem mulasztotta az orrom alá dörgölni, sőt, volt, aki kivette a kezemből a gintonicot („de hát tíz éves vagy! Még csak kölyökpezsgőt szabad innod! Vagy hozzak egy kis tejecskét?”). De amióta túlestem az ominózus évfordulón, minden könnyebbé vált. Sok barátnőm már rég nem ünnepli a szülinapját, nekem most jött meg a kedvem hozzá. A Facebookon megköszönöm a jó kívánságokat és az ünnepi videókat (pedig az algoritmus a huszonkilencedikétlen években mindig egy nappal korábbra, 28.-ra teszi, de nem javítok ki soha senkit), viccesnek tartom, ha azt írják, hogy HB, HB (hepi börzdéj és a monogramom, valakinek igazán eszébe juthatna még a HB sört is odabiggyeszteni), és jókedvűen ironizálok azokkal, akik ironizálnak azon, hogy biztos még soha senki nem mondta nekem, hogy nem ihatok alkoholt. Rájöttem, hogy a szülinapom mentsvár kínos helyzetekben, akár az angoloknak az időjárástéma, és ha véletlenül nem akadna bennem semmi érdekes, van valami, amiért a kisujjamat se mozdítottam, mégis elszórakoztatja az embereket. Együtt maradunk hát, míg a halál el nem választ, és hálisten már csak 28 évet kell várnom arra, hogy ne suttyomban, az asztal alatt, hanem legálisan ihassak meg egy nagy pohár gintonicot jéggel és citrommal.