Családi vonás

Ahhoz, hogy most erről beszélni tudjak, sok éves pszichoterápiára volt szükségem. Harmincöt évig nem tettem semmit magamért, azt gondoltam, ez a sorsom, el kell fogadnom. A gyerekkorom hányatott volt: szüleim hamar elváltak, én és a bátyám apukámmal maradtunk, mert rideg, karrierista anyánkkal egyikünk sem akart élni – igaz, ő sem velünk. Találkoztunk ugyan vele kéthetente, de ezek erőltetett, felszínes együttlétek voltak, a kötelező mozi és fagyizás után alig vártuk, hogy hazatérhessünk apuhoz.

A bátyám tizenévesen rákapott a drogra. Az egyik „tripje” után súlyosan bekattant, hetekig feküdt a pszichiátrián, és többé sosem lett a régi. A mai napig képtelen tartósan dolgozni, ellátni önmagát, leginkább apámnál lakik, és csendben festeget a kisszobában. Anyám meghalt azóta, hátsófali infarktus – ezt okozta a temérdek törtetés és a titokban elkortyolt ménkű sok vodka. Mert ez is része volt az életünknek, igen. Apukám viszonylag jól van, ami igazi csoda ahhoz képest, mi mindent kellett átélnie a botrányos válástól kezdve a bátyám állapotán keresztül a sikeresen túlélt rákig.

Ami engem illet, mély barátságot kötöttem az alkohollal – a szenvedélybetegség családi vonás nálunk. Amikor harminckét éves koromban találkoztam Vilivel, és hirtelen olyan szerelmes lettem, mint még sohasem, esélyt éreztem a normális életre. Még az alkoholfogyasztást is szociális szintre szorítottam vissza. Vili családot akart alapítani, és meggyőzött róla, hogy a mintáim ellenére remek anyuka lehetnék. Elhittem neki. Belevágtunk. Egy éven belül teherbe estem.

Folytonos rettegés

A gondok már a várandósság alatt elkezdődtek. Fizikailag nem volt semmi gond, jól bírtam a súlyt, a vizsgálatok mindent rendben lévőnek találtak. Belül viszont állandóan nyugtalan voltam és szorongtam. Hogy min? Mindenen. Hogy elvetélek, hogy beteg lesz a baba, hogy belehalok a szülésbe, hogy megőrülök, hogy valaki megtámad terhesen az aluljáróban, hogy Vili elhagy. Bármitől képes voltam extrém módon rettegni.

A katasztrófavárás néha olyan méreteket öltött, hogy amikor a soron következő ultrahangvizsgálat is tökéletes lett, egyszerűen nem hittem az orvosnak, és elmentem egy másikhoz megismételni.

Sári napra pontosan érkezett. A szülés gyors volt és komplikációmentes: ebben is szerencsém volt. A régi nóta: testileg minden rendben, lelkileg viszont nem vagyok más, mint romhalmaz. Már a kórházban is szörnyű volt, hiába próbált Vili felvidítani, nem értettem, mi ez a kis csomag a kezemben és mit kéne kezdenem vele. Olyan idegenségérzet lepett meg, hogy halálra rémültem. Legszívesebben fogtam volna a csomagot és visszagyömöszölöm magamba, tűnjön el olyan gyorsan, ahogy megérkezett.

Reménykedtünk benne, hogy otthon javul a helyzet. Az első egy-két hétre alig emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy a baba folyton mellen van, és én képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Étvágyam semmi, alig bírok letolni valamit a torkomon. Annyi könnyet folyattam el, hogy teljesen kiszáradtam. Sári is sokat sírt, Vili próbált segíteni, pelenkázott és altatódalokat énekelt, de hát dolgoznia is kellett valakinek, a szoptatást pedig nem vehette át tőlem.

Néhány hét és jobb lesz, mondta háromgyerekes barátnőm mindentudó ábrázattal. A védőnő is bíztatott, akivel próbáltam beszélni a lelkiállapotomról, de sohasem ért rá. És nem lett jobb. Mire Sári egy hónapos lett, fogytam vagy 5 kilót és szinte összeomlottam. Csak az a gondolat zakatolt a fejemben szüntelenül, hogy így vagy úgy, de nekem ebből ki kell szállnom. Képtelen vagyok ellátni a babát, nemhogy szeretni. Végtelen ürességet éreztem, amikor belenéztem sötétkék csecsemőszemébe, rosszabb napokon pedig egyenesen gyűlölet fogott el. Hogy gondolhattam egy percig is, hogy való nekem a gyereknevelés? Miként foganhatott meg, és hogyhogy nem vetéltem el? A természetnek tudnia kellett volna, hogy a közös helyzetünk létrejötte isten ellen való vétek.

Kéthónapos korban sem lett jobb, sőt három- és négyhónaposan sem. Vili rettenetesen ki volt borulva. Én üveges szemekkel szoptattam a díványon, vagy sírtam, vagy aludtam, mint akit fejbe vertek. Rémálmok gyötörtek, mellette pedig a szörnyű bűntudat, amiért képtelen vagyok szeretni a saját gyerekemet. Mert ekkor már ki mertem mondani: igen, nem szeretem őt, hiába hús a húsomból, vér a véremből. Beszélni alig tudtam, se Sárihoz, se Vilihez nem szóltam egy szót sem, nem énekeltem, nem gügyögtem, egyre csak azt forgattam a fejemben, milyen módon csináljam ki magam úgy, hogy a létező legkisebb fájdalmat okozzak a férjemnek a távozásommal. Amikor a kormányablakban intéznem kellett a családtámogatást, és rövid időre elszabadultam otthonról, a Duna felé indultam azzal az eltökélt szándékkal, hogy belevetem magam. És legalább tíz percig komolyan is gondoltam.

Vili végül Sári öt hónapos korában elégelte meg a tarthatatlan helyzetet: Sári a kevés tej miatt ekkor már tápszeren élt. Eddig bíztam benne, hogy jobb lesz, de most már látom, magától semmi nem oldódik meg, mondta. Neked segítségre van szükséged. Sem én, sem Sári nem bírja, te pedig nem fogod túlélni, ha így folytatod. Hiszen nem eszel, nem iszol, nem beszélsz, csak zokogsz. Változtatnunk kell.

A szembesítés hatott. Első lépésként megpróbáltam erővel magamba tömni az ételt, de az lett a vége, hogy kihánytam. A második lépés az volt, hogy elfogadtam a terapeuta segítségét, akit Vili szerzett. Szerencse lánya vagyok: a férjem vigyáz a lányomra, amíg közösen megpróbáljuk a lelkemet rendbe rakni. Hetente kétszer járok hozzá, és nagyon sokat segített.

Sári most már kilenc hónapos, mosolyog, kedveskedik, jóval kevesebbet sír: először merem kimondani, hogy többet érzek iránta, mint egy nyakamba akasztott kolonc iránt. És ez már komoly haladás ahhoz képest, ahonnan indultam.

Galériánkból kiderül, hogy milyen depressziótünetekkel fordulj szakemberhez!