Tíz éve vagyok házas. A férjemmel egy házibulin jöttünk össze: megtetszettünk egymásnak, de alig néhány randi után már el is utazott külföldre dolgozni. Minden héten vágyakozó leveleket küldött, a hangvétel az idővel és a távolsággal egyre mélyebb lett, és átitatta a szerelem. Négy hónap után váratlanul hazajött. Én már múló szomorúsággal gondoltam rá, ezért nagyon meglepett, amikor letérdelt előttem, bevallotta, hogy minden magányos percében rám gondolt, és átnyújtott egy eljegyzési gyűrűt.

Annyira romantikusnak találtam ezt a gesztust, hogy igent mondtam. Arra azonban nem számítottam, hogy bár itthon marad, a munkamániája örök. Sokáig mégsem zavart igazán. Fiatal voltam, bulizni jártam, nélküle is remekül elfoglaltam magam. Amikor megszületett Gyöngyi, a gyerek kötötte le minden időmet. Gyöngyi nyugodt, békés baba volt és kisgyerekként sem hisztizett. Az apjával remekül elhancúrozott a hétvégéken, azt pedig az elejétől fogva megszokta, hogy hétköznap szinte csak az anyukájával van, mert apa este nyolc előtt ritkán érkezik haza.

Voltak barátnőim, akik bár tisztességesnek látszó házasságban éltek, kavartak a jógatanárral, a snájdig kollégával, az apukával a parkból. Eszük ágában sem volt kilépni biztos kapcsolatukból, azt mondták, mindez csak unaloműzés. A lelkem mélyén megvetettem őket. Katolikus családban nevelkedtem, ahol a házastársi hűség komoly értéknek számított. A férjem előtt csak egyetlen kapcsolatom volt, és biztos voltam benne: ha úgy érezném valaha, hogy mégse működnek a dolgok köztünk, megmondanám a szemébe egyenesen, sose tudnám becsapni, megcsalni.

A gond az volt, hogy nem ismertem fel, hogy nem működnek a dolgok. Mert a felszín tükörsima volt. A férjemmel kedves, meleg, már-már baráti kapcsolatban éltünk. Én elfogadtam a munkamániáját, ő nem szólt bele, hova megyek, kikkel találkozom a szabadidőmben. Sosem volt egy lelkizős típus, a napi teendőkön kívül ritkán beszélgettünk másról, de én sokáig nem ismertem fel, hogy másra is igényem van. Azt gondoltam, a szex radikális csökkenése szintén normális dolog, ami a családalapítással, gyerekszüléssel jár, és mindenkinek együtt kell vele élnie. Ha néha elfogott a búskomorság, Gyöngyit a nagymamához küldtem, kávézni mentem a barátnőimmel, vagy csak bekucorodtam az olvasós dívány sarkába, és egy zöld teával a kezemben átolvasgattam a napot.

Neked cukorból van az élet, mondta anyukám, én meg elhittem neki.

Albert rendszergazda a cégnél, ahol egy éve dolgozom. Már az első héten kiszúrt magának, vallotta be később, elragadta a belőlem áradó "kislányos báj". Albertnek a szeme se áll jól, ordít róla, hogy - kissé elavult szakkifejezéssel - igazi szoknyapecér. Sűrűn ebédeltünk együtt, gyakran cseteltünk, beszélgettünk. Kendőzetlenül mesélt magáról: van egy felesége, két kislánya, s bár most épp nem tart mellettük szeretőt, de 6 éves házassága alatt bizony volt már neki három. Persze észrevettem, hogy engem szán a negyediknek, s a legnagyobb rémületemre ez a gondolat imponált ahelyett, hogy elriasztott volna.

Fél évig visszavertem az udvarlását. Ugyanakkor felfedeztem, hogy elemi szükségletem a lelkizés, a beszélgetés, amikor nem kizárólag a gyerek-háztartás-munka háromszögében cirkulálunk. De tudtam, hogy borotvaélen táncolok, és ez a kapcsolat nem kizárólag lelki természetű. Elképzeltem, mit szólnának a szüleim, a pap, akinél bérmálkoztam, és szinte a barátom lett, milyen képet vág a jóisten, amikor látja ezt a jóravaló keresztény lányt a bűn gondolatával játszadozni. Rossz érzés volt. Én nem ismertem korábban a kísértést, és Albert egyre közelebb és közelebb vitt a szakadékhoz.

A rejtett hiány, amivel évekig nem néztem szembe, erkölcsi bukásba sodort. Én, aki lenéztem félrelépő barátnőimet, én, a férjes asszony, a jó katolikus, egy nős férfi szeretője lettem. És a legszomorúbb, hogy a lelkiismeretfurdalásom eltűnőben. Még úgy is, hogy egyszer bejött a felesége a céghez, Albert pedig bemutatott neki, mint "szuper kolleginát". Nem volt szimpatikus az asszony: erőszakos állú akarnoknak tűnt. De talán csak elvakítanak az érzelmeim. Talán szerelmes vagyok ebbe a lehetetlen alakba? Nem tudom már, mit érzek. Az biztos, hogy lemondani nem tudok róla, a férjem pedig messzire távolodott tőlem: talán mindig is messze volt, csak nem ismertem fel időben.

A hetek rutinos szenvedéllyel telnek. Háromszor egy héten együtt lopózunk el a cégtől. Albert nagyon fél a lebukástól, úgyhogy bujkálunk, autózgatunk, szállodába járunk, még egy vacsorát sem költöttünk el együtt nyilvános helyen. Gyöngyi újabban azt mondja nekem: milyen szép lettél, anya! És vidám, amiért kivirultam. Bennem teljes a zűrzavar. Boldog vagyok, kétségbeesett, felkavart, örvénylő. Érzelmeimről nem beszélek Albertnek. Teljesen odavan értem, de ha őszinte lennék vele, elriasztanám. Nem akar ő kirepülni a családi fészekből, remekül megfelel neki az összkép: csinos feleség, két tündéri gyerek, a hab a tortáján pedig én lennék, a dekoratív, "kislányos bájú" szerető. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy jellembajnok, de egyelőre csak visz, sodor magával az árvíz.

Az utóbbi hetekben gondoltam arra először, hogy a házasságomnak annyi. Biztos, hogy Alberttel sosem lesz ásó, kapa, nagyharang. Ő csak egy súlyos vészjelzés, ami eltűnik majd, mint a visszhang. A házasságomnak akkor is vége. Ne légy gyáva, mondogatom magamnak. A gyávaság az egyik legnagyobb bűn. Talán még a házasságtörésnél is nagyobb. Állj a férjed elé, és mondd el neki, mi történik veled!

Gyűjtöm az erőt.

Színészpárok, akik voltak már filmben szeretők és rokonok: