A karácsonyi szezon a glamúr netovábbja. Ideális esetben habfehéren világít a téli táj, mi pedig elemezzük az elmúlt évünket, leszámolunk lelki nyavalyáinkkal, újra felfedezzük, milyen csodás egység a család, dekorálunk, vásárolunk, bejglivel, halászlével, szaloncukorral illatosítjuk, majd csillámporral fújjuk be azt a darabka világot, ami körülvesz bennünket. Bevallom, szerettem az évnek ezt a giccses szakaszát. Jó volt a kivilágított városban ténferegni ajándékok után kutatva, jó volt feldíszíteni a házat, színes lampionokat, világító díszeket felaggatni, szirupos karácsonyi slágereket hallgatni, időnként megrázni a műhavat pergető béna gömbmikulást.

Aztán minden megváltozott. Az a nap orvul megmérgezte későbbi karácsonyaimat, és – a család elől mélyen eltitkolva, megállás nélkül színlelve - évek óta minimális öröm nélkül, gyorsan meg akarok szabadulni az ünneptől, kibújni belőle, mint egy kellemetlen érintésű, műanyag ruhadarabból.

Azon a napon a szentestés menetrend húsz óra tizenhat percig a megszokott vágányon robogott. Tudom, mert a beszélgetés végén ránéztem az órámra, és az agyam örökre rögzítette az órát és a percet. A lakás tökéletesre suvickoltan, fénymámorban várta a vendégeket. Négy körül érkezett meg a lányom, Edit és a fiam, Barnabás a házastársaikkal. Edit elhozta négy éves kislányát, Flórát is, aki – kiszabadulva a belvárosi lakás fogságából - tébolyult boldogsággal rohangált a kertben az ünnepi fények alatt. Ötkor kinyitottuk a bort, a sherryt, és pezsgőkoktélt mixeltünk. Edit az új munkájáról áradozott, Lili, Barna felesége segített megteríteni, Barna a férjemmel beszélgetett a konyhában. Hatkor átadtuk az ajándékokat, és ahogy én láttam, mindenki legalábbis elégedett volt azzal, amit kapott. Hétkor nekiláttunk a vacsorának. A férjem készítette a halászlét, én a töltött káposztát, a vaníliasodós mákos guba pedig közös alkotás volt. Meg kell mondanom, nagyon finomra sikeredtek. Az est összes mozzanata mesésen tökéletes volt, pont úgy, ahogy az ünnepi nagykönyvben meg van írva.

Nyolc óra után ciripelt a messengerem.

Ancsa barátnőm hívott. Bocsánatot kértem a családtól, kisétáltam a hálóba, és csatlakoztam a videócsethez. Ancsa nemrég vált el, azóta gyakran traktált zűrös szerelmi ügyeivel és Tinderes kalandjaival, feltételeztem, most is hasonló „vészhelyzetről” van szó. Akár karácsony volt, akár halottak napja, akár hajnali három, akár éjfél, ő a legnagyobb lelki nyugalommal telefonált rám, amikor csak szükségét érezte.

Derűsen köszöntem rá, feldúlt ábrázata azonban megijesztett. Rögtön figyelmeztetett, hogy üljek le. És akkor elmondta. Egy szuszra, púderezés nélkül. A mai napig nem tudom, jobb lett volna-e, ha húzza az időt, ha kigyakorolja a felvezetést, ha kíméletesebb. Lehet, hogy így kellett tennie. Habozás nélkül lenyomni a torkomon az igazságot, mint egy gyógyszert, aminek rettenetes íze van.

A nyelőcsövem összeszűkült, egy pillanatra fuldokolni kezdtem. Majd lassan vettem a levegőt a számon keresztül, hogy csökkentsem a pánikot. Tudod, hogy itt van mindenki, mondtam reszketve, amikor képes voltam megszólalni. Bólintott. Nem várhattál volna holnapig? Nem akartam, hogy meglásd a hírekben. Ismerlek, tudom, hogy egyből ráveted magad a netre, amint elmennek a vendégek. Igazad van, mondtam. Köszönöm, hogy szóltál. Holnap hívlak. Biztos, hogy megleszel, kérdezte. Menni fog, bólintottam. Nem vagyok kezdő a színészkedésben.

Imbolyogva mentem ki a nappaliba, ahol szikráztak a csillagszórók, ömlött a bor, a családom vidáman csacsogott, a karácsonyi fények összefolytak a szemem előtt. Éreztem, hogy izzadok, mint egy ló. Színlelni, színlelni, lüktetett belül. Mi az, anya, jól vagy, kérdezte a lányom. Mindenki felém fordult. A férjem odasietett, a vállamra tette a kezét. Egészen sápadt vagy, mondta aggódva. Csak nem Ancsával történt valami? Á dehogy. Csak a szokásos. Akkor is rémesen nézel ki. Nem ettél túl sokat?

Minden rendben van, válaszoltam erőtlenül és leráztam a kezét a vállamról. Kicsit megszédültem, de már jól vagyok. Kaphatok egy kis sherryt? Barna töltött egy pohárral, abba kapaszkodtam, miközben leültem a fotelba. Mosolyogtam, és hallgattam a beszélgetésüket. A figyelem hamar elterelődött rólam. Politizáltak, azt hiszem, a szavak kilencven százaléka elúszott a fülem mellett.

A rádióból még mindig áradtak az édesbús karácsonyi melódiák. Közösen elmosogattunk, ugye jó kis karácsony volt, kérdezte a férjem, és ásított egy nagyot. Hullafáradt volt, tizenegykor már aludt, mint a bunda, én pedig bekapcsoltam a számítógépet, és mint egy álomban, lassan felmentem egy portálra. Azonnal megtaláltam, amiről Ancsa beszélt. Ha nem is a címlapon hozták, de az első néhány cikk között ott szerepelt a neve. Nem volt annyira híres ember, hogy vezető hírré váljon.

Dermedten olvastam. Karambol. Azonnal meghalt. Esélye sem volt. Aztán néhány sor az életéről, a szerepeiről. Az életmű lezárult. Ahogy a mi három évünk is, örökre. Ültem magamba roskadva. Egyszer már álmodtam arról, hogy meghalt, felhívtam, ugye jól vagy, kérdeztem, mire kinevetett. Nem hitt semmiféle spirituális dologban. Két hete sem volt, hogy utoljára találkoztunk. Az ajtóból visszafordulva megérintettem a karját búcsúzóul, ő pedig csókot dobott. Ez az utolsó belső fényképem róla. Magas, szálkás férfi, göndör ősz fürtök. Egy szállodai szoba a háttérben, szétdobált ruhák, a földön egy szürke hálóköntös. Becsuktam a szemem, hogy elraktározzam a képet. Aztán csak azt vettem észre, hogy bekapcsolt a képernyővédő, az unokám kisbabafotója nevetett le a monitorról, nekem pedig, ki tudja mióta, hullottak a könnyeim.

Szerencsére, mára már csak emlék. Olvass galériánkban arról, hogyan töltöttük a Covid karácsonyt!