Valkusz Lili szerint a társadalom gyakran félelemmel vagy elutasítással reagál a témára, pedig szerinte épp itt lenne az ideje, hogy ugyanolyan nyíltan beszéljünk róla, mint bármely más, hétköznapi kérdésről. Úgy véli, a szellemvilág is lehetne egy olyan terület, amelyről informáltan, kíváncsian és ítéletmentesen tanulhatunk. A kulcs szerinte a nyitottság és a könnyedség: ha nemcsak az ijesztő oldalát keressük, hanem észrevesszük benne a szépséget és az ajándékokat is, akkor máris közelebb kerülünk a megértéshez – és ezzel önmagunkhoz is.

– Mikor ébredtél tudatára annak, hogy te látod a szellemvilágot, mások meg nem?

– Kisgyerekként teljesen természetesnek és magától értetődőnek tartottam, hogy érzékelem a szellemvilágot. Számomra nem volt különbség aközött, akinek teste van, és akinek nincs, mert ugyanolyan élesen láttam mindkettőt. Csak később jöttem rá, hogy ami számomra nyilvánvaló, azt mások maximum „képzeletbeli barátnak” nevezik.

Pedig ez nem valami különleges adomány, amit csak kevesen kapnak. A legtöbb kisgyermeknek természetes képessége van arra, hogy érzékelje az energiákat, más entitásokat. Aztán jön a szocializáció, a „ne beszélj ilyen butaságokat” és a gyerekből lassan kikopik az a tudás, ami egykor ösztönösen jött. De ez a képesség nem tűnik el, mert nem tudsz megszabadulni valamitől, ami a szerves részed. Legfeljebb elfojtod, de annak ára van. Sokan keresnek meg felnőttként testi tünetekkel, elakadásokkal, amelyek mögött pont ez az elnyomott érzékelés áll. Rengeteg energiát visz el az, ha valaki folyamatosan le akarja halkítani azt, amit eredendően hallana.

– Valóban mindenki képes lenne újra „látni” és kapcsolódni a szellemvilággal?

– A szellemvilággal való kapcsolat nem kiváltság, sokkal inkább lehetőség. Egy velünk született, természetes adottság, amit legtöbben elfelejtünk, elnyomunk, vagy soha nem tanulunk meg használni. Pedig ez a háttérszél ott van mindannyiunk mögött. Nem valami elvont misztikumról van szó, hanem egy valódi, támogató jelenlétről, ami képes irányítani, erősíteni, emlékeztetni – már ha észrevesszük. A legtöbb ember érez jeleket, vannak megérzései, álmodik. Egy különleges illat, egy hirtelen bevillanó kép, egy megmagyarázhatatlanul felbukkanó érzés – ezek mind kapcsolódási pontok, finom kommunikáció a szellemvilágból. Ha minderről nem veszünk tudomást, akkor lemondunk egy olyan erőről, ami mindannyiunk életét gazdagíthatná.

– Mi a célja ezekkel a sugallatokkal a szellemvilágnak?

– A cél? Tanítani, segíteni, tükröt tartani. Minden szellemi találkozás egy lehetőség: meglátni, hol vagyunk elakadva, mik a legnagyobb félelmeink. A szellemvilág nem egy külön dimenzió, hanem a világ teljességének része. Nem csodákat kínál, hanem mélyebb önismeretet, tisztább érzékelést, és egy másik módját annak, hogy jelen legyünk. A kérdés nem az, hogy „láthatod-e őket”, hanem hogy mersz-e újra úgy érzékelni, mint gyerekként: nyitottan, bizalommal, előítéletek nélkül.

– A legtöbb ember fél belépni ebbe az ismeretlen világba. Valójában miért félünk a szellemektől?

– A szellemvilágtól való félelem valójában nem a szellemekről szól. Sokkal inkább szól rólunk és arról, amit nem akarunk látni magunkban. Gyakran úgy gondoljuk, a szellemek „ijesztőek”, „bizarrak” vagy „veszélyesek”, pedig ezek csak kivetítések.

Sokan épp azért zárják le magukban ezt a világot, mert gyerekként olyan élményük volt, amit nem tudtak feldolgozni. Egy túl intenzív képesség, egy kontrollálhatatlan reakció – valami, ami miatt megijedtek maguktól. És onnantól kezdve inkább elnyomták. Ezek a részeink azonban nem tűnnek el.

– Mi a tapasztalatod, hogyan viszonyulnak a szülők gyermekük különleges képességeihez?

– A legtöbb szülő segíteni akar, de gyakran a kontrollon keresztül: megoldani a gyerek helyett a „problémát”, eltávolítani az ijesztőt. Csakhogy ezzel elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy megtanulják: képesek megbirkózni vele. Sokszor a gyerek jobban érti, mi történik vele, mint a szülő, csak a bizalom hiányzik, hogy kimondja. Mert ha azt érzi, hogy a szülő fél, kételkedik, vagy nem hisz neki, akkor inkább hallgat. És persze, az is előfordul, hogy mire a szülő felfogja, mit mondott a gyerek, a gyerek már máshol jár. Mert gyorsabb, és mert nem tud várni a felnőtt lassú gondolkodására. De a valódi támogatás nem abban rejlik, hogy megoldjuk helyettük, amit tapasztalnak. Hanem abban, hogy teret adunk nekik. Hogy kimondhassák, amit érzékelnek és hogy tudják: ha visszautasítják a beszélgetést, az is rendben van, és ha majd készen állnak, mi ott leszünk. Nem irányítva, hanem figyelve. Nem félve, hanem kíváncsian.

– Milyen módszerek segítenek abban, hogy szülőként kapcsolódni tudjunk a gyermekünkhöz?

– A gyerekek a játékosságot keresik a szellemvilágban, így többnyire ott vesztik el a fonalat, amikor a felnőttek túl komolyan, túl lassan, túl „felnőttesen” közelítenek a témához. Egy gyerek, aki érzékeli az entitásokat, nem diagnózist vár, hanem kérdéseket, amelyek segítik őt feldolgozni mindazt, amit lát és érez. Ahelyett, hogy elmesélnénk helyette a sztorit, inkább kérdezni kellene: hová ment az a valami? Feléd jött vagy mögötted volt? Mi lehetett a célja? Ezek a kérdések nemcsak segítenek feldolgozni az élményt, de megmutatják a gyereknek, hogy amit érzékel, annak értelme van és ő képes értelmezni azt.

– Milyen személyes megtapasztalás vezetett ahhoz, hogy létrehozd a Szellemsulit?

– Amikor kamasz lettem, egyre fontosabbá vált számomra is a beilleszkedés. Megpróbáltam letagadni magamban is ezt a különös érzékelést, de ez nem múlt el következmények nélkül. A szorongás, depresszió, fájdalmas testi tünetek csak erősödtek. A fordulópont egy tanfolyamon jött el, ahol szembenéztem a bennem évtizedek óta munkálódó tiltásokkal: nem szabad erről beszélni, nem biztonságos, nem normális. A felismerés, hogy épp az elfojtás árt nekem, felszabadító volt. Annyira rosszul voltam, hogy muszáj volt valaminek változnia és a legszebb az egészben az volt, hogy azonnal változni is kezdett minden. A betegségek enyhülni kezdtek, a képességeimet pedig már nem tehernek, hanem lehetőségnek láttam. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy Magyarországon szinte egyáltalán nincs olyan közösség vagy szakmai fórum, ahol konstruktív segítséget kapnának az érzékenyebb gyerekek és szüleik. Ezért hoztam létre a Szellemsulit, amely egy biztonságos, támogató közeg, ahol konkrét eszközöket kapnak a kezükbe azok, akik hasonló élményeket élnek át. A Szellemsuli egy olyan hiánypótló tér, ahol a szülők és gyerekek együtt tanulhatják meg, hogyan is kezelhetik ezt az érzékenységet. A cél nem az, hogy mindenki elhiggye a szellemek létezését, hanem hogy elfogadjuk: vannak gyerekek, akiknek az érzékelése tágabb, mint a miénk.

– Milyen jelek utalhatnak erre a tágabb érzékelésre?

– A gyerekek különleges érzékenysége nem mindig szavakban nyilvánul meg, gyakran viselkedéses jelekben mutatkozik meg, amelyekre érdemes odafigyelni. Az egyik leggyakoribb ilyen jel a túlterheltség és ingerérzékenység. Ilyenkor a gyerek nem bírja a zajokat, befogja a fülét, erősen reagál bizonyos hangokra vagy fényekre, esetleg visszahúzódik egy zsúfolt térből, mintha menekülne valami elől. Ugyanígy figyelemre adhat okot, ha beszélgetés közben hirtelen más irányba néz, mintha valamit vagy valakit követne, amit mi nem látunk – ez az elkalandozó, fókuszált figyelem gyakran az érzékelés jele. Ha ehhez még hangulatingadozások, dühkitörések is társulnak, amelyeknek nincs látható oka, az is arra utalhat, hogy a gyerek valami olyasmivel küzd, amit nem tud kifejezni. Az is előfordul, hogy hangokat hall, vagy valakivel beszélget, ilyenkor a szülő hajlamos „képzeletbeli barátra” gondolni, pedig sokszor valódi kommunikációról van szó. A testbeszéd is árulkodó: ismétlődő mozdulatok, fejkapkodás, hirtelen mimikai reakciók mind egy belső válasz lenyomatai lehetnek valamire, amit a gyerek érzékel.

Ha a gyerek még nem tud vagy nem akar beszélni ezekről a tapasztalatairól, sokszor más kifejezési formát választ. Ilyen lehet a rajzolás: nem feltétlenül pontos vagy szép ábrázolások, de visszatérő formák, furcsa alakok, árnyékfigurák vagy éppen színes foltok jelezhetik, hogy valami számára nagyon is valóságos dolgot próbál megjeleníteni. A színválasztás is árulkodó lehet: szokatlan vagy túl intenzív színek, absztrakt minták gyakran mutatják meg, hogy a gyerek valamit lát, amit nem tud másképp kifejezni. Más gyerekek történeteket találnak ki, mesét írnak, amelyek sokszor nem csupán fantáziák, hanem valós érzékelések átalakított formái, biztonságos csatornái annak, amit belül élnek meg.

– A Szellemsuliban milyen módszerekkel dolgoztok?

– A Szellemsuli kurzusai nem hagyományos értelemben vett tanfolyamok. Inkább belső térképként és eszköztárként működnek. A cél nem az, hogy valaki elméleti tudással gazdagodjon a szellemvilágról, hanem az, hogy újra képes legyen érzékelni azt. A kurzusok ehhez nemcsak tudást kínálnak, hanem gyakorlatokat, figyelmet és biztonságos közeget is, ahol mindez megtapasztalhatóvá válik.

A tanfolyamok tematikusan épülnek fel. Vannak olyan alkalmak, amelyek kifejezetten a gyerekekre és a szülőkre fókuszálnak, máskor a tinédzserkori érzékenység, a családi dinamika vagy éppen a felnőttek önismereti útja kerül középpontba. Ennek a felosztásnak köszönhetően mindenki azt kapja, amire épp szüksége van. A foglalkozások mindig interaktívak, a résztvevők kérdezhetnek, behozhatják saját történeteiket, és gyakran történik az is, hogy egy-egy gyerekre vagy helyzetre külön is ránézünk együtt. A kurzusok egyik kulcseleme az energetikai tisztítás. Ez a gyakorlat azoknak a belső blokkoknak az oldását célozza, amelyek eltorzítják az érzékelést: félelmek, hiedelmek, múltbéli tapasztalatok, előítéletek. Olyan, mintha sötét napszemüvegen keresztül néznénk a világot, majd a tisztítás során ezt a szemüveget vesszük le, hogy megláthassuk, mi is van ott valójában.

A Szellemsuli megközelítése pragmatikus. Nem elvont elméleteket ad át, hanem gyakorlati tudást. A résztvevők megtanulják felismerni például azt, hogy egy érzékelt energia valóban hozzájuk kapcsolódik-e, vagy csak egyszerűen jelen van a térben. Így válik a szellemvilág egy kezelhető, értelmezhető részévé az életnek.

Az életkori sajátosságokra is nagy figyelmet fordítunk. Az 5–9 éves kor az egyik legérzékenyebb időszak, amikor a gyerekek még természetes nyitottsággal érzékelik az entitásokat, és megfelelő támogatással jól is tudják kezelni azokat. Később, 14–16 éves kor között, újra felerősödhet ez az érzékelés, de a gyerekek ekkor már zártabbak, kevésbé hajlandóak beszélni róla. A szülők ilyenkor gyakran tanácstalanok.

– Mit tanulhatnak a gyermekükön keresztül a szülők?

– A gyerek érzékenysége, különlegessége, „másmilyensége” nem probléma, hanem lehetőség. Egy ajtó, egy hívás a felnőtt felé is: változz, lazíts, tanulj újra érzékelni. Sokan azt hiszik, a szellemvilágot érteni kell. Hogy csak az „avatottak” érthetnek hozzá. De ez pont olyan, mint az olvasás: meg lehet tanulni. És épp a gyereken keresztül tanulhat a szülő is. A legfontosabb, hogy ne ijedjünk meg, hanem forduljunk feléjük kíváncsisággal, tegyünk fel kérdéseket, és engedjük meg, hogy ők legyenek a témában a „szakértők”. Kérjük meg őket, hogy tanítsanak meg minket arra, amit ők érzékelnek. Mert a varázslat ott kezdődik, ahol a felnőtt elengedi azt, hogy mindent tudnia kell és elkezd kérdezni. Kíváncsian, nyitottan. Mint egy gyerek.