Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Leírtam ezt, és itt dédanyám neve következne – rémülten döbbenek rá, hogy nem tudnám kapásból megmondani. Nem ismertem őt, soha nem gondoltam rá a nevén, annyi keserűség volt bennem az irányában. Ő csak egy zsugori öregasszony volt a számomra, önzőnek és szívtelennek gondoltam, nem érdekelt, hogy saját élete és személyisége volt, mindig egy kiszolgáltatott gyerek szemével láttam, ahogy a szülői mesélés rám hagyományozta, pedig voltaképpen ezt az egy szempontot ismertem.
Édesanyám nagy szomorúsága volt mindig, hogy neki nem volt igazi nagyanyja. Az egyiket a születése táján vesztette el, tragikus történelmi körülmények között. Belém égett a képzelt emlékkép az akkor éppen Kolozsvár és Magyarfenes közt húzódó magyar–román határ két oldalán álló két síró nőről, a terhes nagymamámról és a halálos beteg édesanyjáról, akiket a határőrök még elbúcsúzni sem engedtek egymástól – soha húsba vágóbb képet az emberen átgázoló történelem valóságáról. Édesanyám apai nagyanyja viszont élt, de nem viselkedett nagymamaként egyáltalán.
Őróla egy másik képet őriz a képzeletem. Nagy zsákkal a hátán érkezik meg a faluból nagymamámék kolozsvári házába, egy kicsit megpihen, iszik egy pohár kútvizet, hosszú útja volt, már indul is tovább a piacra. A kosarában gyönyörű, érett körte van, az illata messziről érzik, édesanyám és az öccse sóvárogva és reménykedve nézik, összefut a szájukban a nyál – de a nagyanyjuk úgy tesz, mintha észre se venné őket, egyetlen körtét sem ad oda nekik belőle, hanem felkapja a kosarat, és kifordul az ajtón, faképnél hagyva a két gyereket, akik nemcsak a körtéjére, de a szeretetére is sóvárogtak, kimondhatatlanul.

Igen, dédanyám. Igen, a szörnyeteg, aki nemcsak egy simogatást, de egy falat ételt is sajnált. Ő, aki nagyapámat tízéves korában szolgálni küldte a grófokhoz, és fizetésnapkor mindig megjelent, és pontosan elszámoltatta a fiát, minden pénzét elszedve. Ez súlyosabb ügy, mint a körte, hiszen hosszú éveken át fosztotta meg a saját gyerekét minden pénzzel elérhető örömtől, és a gyerekmunkával szerzett keresmény mohó begyűjtése rettenetes kizsákmányolásnak tűnt, mégis ugyanúgy viselt meg mindkét történet, ugyanúgy a hideg kapzsiság és szeretetlenség jelének láttam, és soha egy pillanatra nem jutott eszembe végiggondolni a dédnagymamám szempontjait.
Édesanyám szerencsére megtette helyettem akkor, ezen a szép közös autóúton. Valahogyan a gyerekkori otthonukról kezdett beszélni, hogy milyen sok baj volt azzal a kolozsvári házzal, kidőlt-bedőlt, lakatlan állapotban vette nekik dédnagyanyám, de szerencsére megszervezték, hogy a kőműves rokonság kalákában lakhatóvá tegye. Dédnagyanyám? – kérdeztem meglepetten. Ő vette? De miből? Hogyan? És édesanyám akkor végiggondolta az egészet újra, dédanyám életét és tetteit, és ebből nem egy szörnyeteg, hanem egy szent arcképe kezdett kirajzolódni.
Györgyfalván ugyanis, mesélte anyám, az volt a szokás, hogy minden gyereknek házat vesznek a szülők. Dédanyám hét gyereket szült, kettő korán meghalt, maradt tehát öt utód, akiknek otthont kellett teremteni. Dédanyám, ez a kicsi, elszánt, törékeny asszony, semmi segítségre nem számíthatott ebben. Nem volt ugyan özvegy, de a férje, az én dédapám, akiről semmi egyebet nem őriz a fáma, mint indulatos természetét, a háborúban elvesztette a fél lábát, és attól kezdve semmit nem dolgozott, hanem csak a kispadon ülve kötekedett boldog-boldogtalannal, így állva bosszút az egész világon azért, mert rajta is átgázolt a történelem. Dédanyám tehát egyedül volt az egész világ ellenében, egymagának kellett megőriznie a falu mindenkit bőséggel kiházasító hagyományát.
Paraszti munkával öt házat megvenni egyetlen szegény asszonynak? Dédanyám nem ismert lehetetlent. Gazdálkodott, és a terménnyel a hátán minden nap nyolc kilométert gyalogolt a piacra. Alkudott, a korai halálig hajtotta magát, a gyerekeit pedig cselédnek adta, mindent elvett tőlük – de mindent félre is tett, hogy majd, ha kell, legyen. Elvette a szabadságukat, megfosztotta őket a szeretet biztonságától – de mindent megtett, hogy megadhassa nekik az ígért házat, az új család biztonságát. Közben arra is figyelt, hogy a gyerekei egymás közelében maradhassanak, és mindent megtett, hogy ugyanabban a három szomszédos utcában szerezzen nekik otthont.
Édesanyám az összes testvér nevét-címét felsorolta emlékezetből: mind a Méhes utca környékén tudták megvetni a lábukat városi emberként, a dédanyám jóvoltából. Az édesanyámék leendő házát és gazzal felvert kertecskéjét egy özvegy tanítóné árulta évekig, sehogy se tudott megszabadulni tőle, de az ár még így is túl magas volt ahhoz, hogy egy szegény parasztasszony megengedhesse magának. Dédanyám addig járt a nyakára, addig alkudozott és könyörgött, amíg sikerült megegyezniük az általa kifizetett összeg utáni részletfizetésben. Így lett édesanyáméknak háza Kolozsváron, így ismerkedhettek meg aztán a szüleim, ebből lettem én. Ebből a dédnagyanyai elszántságból.
Ez az én adventi ajándékom: a megértés és a megbékélés. Hálás is vagyok, igen, de csak a magam nevében. Az elődeim útja a szenvedés útja, a vaskemény hagyomány, a szolgálói és paraszti nehéz sorsból való kiemelkedésé, asszonyok akaratereje árán. Ami önzés volt, most önfeladásnak látszik, ami hidegség, az most jóindulatnak. Ki tudná kimérni, hogy mennyi volt ebben a szeretet? És hogy volt-e benne gyöngédség, jó szó? És vajon dédapámat megértem-e valaha, megbékélhetek-e vele is egyszer? Mindenki megérdemelne egy ilyen távlati szempontot, egy ilyen emlékező beszélgetést.

Nézd meg ezt a galériát is: