És eljön a pillanat, amikor le kell sütnöm a szememet, és gyorsan hazudni valamit, például hogy orvosok, vagy közgazdászok, nagyon büszkék rám, és szuper a kapcsolatunk. Ismerős maszlag. Vagy pedig közölni: sajnos egyikük sem él már, nagyon fiatalon elvitte őket a rák könyörtelen, agresszív fajtája, én pedig kiskamasz korom óta egyedül vagyok, mint az ujjam. Az igazságot választom. A flörtölés abbamarad, súlyos csend telepszik közénk. Körülöttünk vidáman csevegő, fiatal, jól öltözött emberek, a legkomolyabb téma a pezsgő minősége. Sajnálom, köszörüli a torkát beszélgetőpartnerem, ide-oda jár a szeme, látszik, hogy kétségbeesetten keresi a menekülő útvonalat. Ugyan, ne sajnáld, gondolom. Örülök, hogy idáig eljutottam: ki merem mondani, mi történt, és nem érdekel a sajnálkozás, a zavar, a kellemetlenség.

Ha huszonöt évesen egy társaságban szóba kerül, hogy árva vagy, az a legnehezebb pillanatok egyike. Nagyon sokáig nem tudtam, hogyan kezeljem a dolgot nyilvánosan. A gyerekkoromról szívesen beszéltem, ha azonban arról kezdtek faggatni, mi történt azóta, hazudtam valamit, vagy eltereltem a szót.

A gyerekkorom egyébként igazi idill volt. Egy kisvárosban nőttem fel, szerető szülők, kellemes családi fészek, kedves rokonok biztonságában. Volt kutyánk, macskánk, apró édenkertünk, barátaink a szomszédban, papagáj a kalitkában, gyakori társaság, sok nevetés. Aztán 14 évesen a mennykőcsapás: apukámnál prosztatarákot diagnosztizáltak, és fél év múlva meghalt. Anyukám alig egy év múlva követte.

Nem lehet leírni a bánatot, amit érzel, ha gyerekként két éven belül teljes árvaságra jutsz. A személyes fájdalmon kívül az is rosszul érintett, hogy mindenki különcként kezelt, és irritáló szánalommal tekintett rám. Én voltam Katinka, a népmesei árva kislyány, akihez kíméletesen kell szólni az iskolában, akinek a háta mögött sajnálkozva össze lehet súgni, akinek „soha nem mondunk rosszat, érted, kislányom, mert szegény Katinkát még az ág is húzza.” Gyűlöltem ezt a szerepkört. A barátaimtól eltávolodtam, a nagynénémmel, aki átvállalta a nevelésemet és tovább folyatta a környéken az irántam való szánalomkeltést, feszült lett a viszonyunk. Miután leérettségiztem és felvettek az egyetemre, fogtam a cuccaimat, és felköltöztem Pestre kollégiumba, hogy ne kelljen a kisvárosi terhet tovább cipelni.

A fővárosban látszólag könnyebb volt az élet: élveztem, hogy arctalan vagyok, és senki sem ismeri a múltamat.

Egy idő után annyira rosszul éreztem magam a menetrendszerű hazudozástól, hogy feltettem magamnak a kérdést: miért viselem úgy az árvaságot, mint egy letagadnivaló szégyenbélyeget?

Így hát nekiálltam összeszedni a helyzetem előnyeit, mert bármily meglepő, ilyenek is vannak. Előnye volt kétségtelenül, hogy sok olyan apró-cseprő dolog, ami a kortársaimnak fájdalmat okozott (szerelmi csalódások, undok tanár, rossz jegy a suliban), engem a tragédia után sokkal kevésbé érintett meg. Ha olyan figyelmességet kaptam, aminek semmi köze nem volt az árvaságomhoz, annak igazán tudtam örülni. De a legnagyobb előnye az anyátlan-apátlanságnak mégiscsak az volt, hogy kiskoromtól természetes lett számomra a halál jelenléte: ami a legtöbb ember számára riasztó és elkerülendő téma, az az alkotórészemmé vált. Nem pánikolok, és nem rettegek a gondolattól, hogy egyszer el kell menni oda, ahonnan még nem tért meg utazó, mivel 14-15 évesen rendszeresen belenéztem két olyan szempárba, amikből lassan elpárolgott az élet fénye. Volt alkalmam hozzászokni.

Sokat gondolkodom azon, hogy ha fesztelenül megosztanánk egymással azokat a történeteket, amik kellemetlenek és fájdalmasak, talán könnyebb lenne az élet. Miért tabutéma a halál? Miért szégyelljük azt, hogy árvák vagyunk, miért érezzük úgy, hogy az őszinte válaszokkal kellemetlen helyzetbe sodrunk másokat, ezért inkább hazudunk valamit, hogy megkíméljük őket ettől? De mégis mitől?

25 évesen úgy döntöttem, befejezem a sumákolást, és a legfelszínesebb társaságban sem hazudok többé. Magamtól persze nem hozakodom elő a tragédiámmal, de ha rákérdeznek, megmondom az igazat.

A lengyel ügyfél magamra hagy, kis félmosollyal ácsorgok tovább, szeretnék elvenni még egy pezsgőt a pincér tálcájáról. Majdnem ledöntöm, de a fiú gyors mozdulattal elkapja, és átnyújtja nekem. Helyes mosolya van. Nem sokkal később beszélgetésbe elegyedünk: kiderül, hogy egyetemi tanulmányai mellett pincérkedik, és informatikus lesz, ha felnő. A második órában kérdez rá a szüleimre, én a szemébe nézek, és vállalom a kockázatot. Nem jön zavarba, el se menekül.

Ma ő a férjem.

Persze nehéz eldönteni, mit mondjunk annak, aki éppen gyászol. Ezeket a mondatokat semmiképpen sem: