Ki hitte volna, hogy ezen a méla, tavaszi naptól bódult reggelen jut majd ez eszembe? Hogy milyen szülő voltam. Megyek az M1-es autópályán Bécs felé a kiállítás-megnyitómra, és felnőtt gyerekem kisgyerekkora letaglóz. Ki hitte volna, hogy egy régi dal refrénjén elsírom magam? Ki hitte volna, hogy jön a Deus Ex Machina, és közben arra gondolok, amit nem jól csináltam.

Külső sáv, nyugalom, egyenletes tempó. Béke bent, elvégre az installációim európai turnémegnyitójára megyek a bécsi Albertina Modernbe. Jó egyedül az autóban, habár nem környezettudatos. Mégis, van időm végiggondolni az életemet, a pályámat. Fontos esemény lesz. Felkészülten akarok érkezni. Szociális absztrakció, üzenet kontra tömegkommunikáció, valóság és fake-manipuláció. Így a kritikusok. Észnél kell lennem.

És akkor jön az a pillanat, és már csak azok az idők vannak, amikor gyerek voltál. Szól valami nosztalgikus zene a retró slágerek csatornáján, elég bárgyú amúgy, de mégis... a dal és ez az álmos tavaszi pillanat... Egybesűrítve van itt minden a pozitív terhességi teszttől kezdve addig a pillanatig, hogy felszáll a géped Új Zéland felé, és már csak online találkozunk. Csakhogy most nem a sikeres, gyönyörű gyerekem képei villannak be, nem az, hogy a WETÁ-nak dolgozol vezető animátorként, nem az, hogy megtaláltad a szerelmedet, nem az, hogy milyen ügyes dalocskákat írtál már hatodikos korodban, nem az, hogy felálltál, elindultál, építettél, romboltál, nem az, hogy felsírtál gyönyörűen.

Ebben az álmatag napfényben, a pillanat dermedt izgalmában magamat veszem észre benned. Arra jövök rá, hogy nem voltam elég jó szülő. Ez végleges, kijavítani, helyesbíteni, nem lehet. Túl messze vagy és túl régóta van így minden. Nem lehet egy finom, múltbeli kormánymozdulattal megváltoztatni a jelent. Azt hiszem, elsírom magam, és muszáj kimondanom, hogy sajnálom. Mi is a címe ennek a béna dalnak?

Össze-vissza villódzik minden. Gyűlöltelek, amikor újra és újra felbőgtél. Gyűlöltelek éjjel háromkor, de bevallom, gyűlöltelek délután kettőkor is. Nem fér össze a fejemben ez a gyűlölet azzal, hogy milyen pici voltál. Te semminek nem lehettél akkor még oka.

Aztán mindenhová magammal vittelek. A műterembe, az egyetemre, az interjúra, a baráti piálásra, a vakrandira. Neked kellett mellettem lenned, ahelyett, hogy én lettem volna melletted.

Majd azt mondtam „Semmi baj!”, mikor nyilvánosan összetépték a szerelmes leveledet. Egyszerűen nem vettem tudomást, nem tudtam észrevenni, milyen kegyetlenek az általános iskolások.

Korábban persze még az is volt, hogy titokban megcsíptelek, amikor gyorshajtásért lekapcsolt a rendőr. Se jogsi, se forgalmi nem volt nálam. Ám miközben úgy tettem, mintha keresném a hátsó ülésen, megláttam, hogy édesen alszol a gyerekülésben. Felriasztottalak, hogy felsírj, és hogy a rendőr szíve megessen rajtam. Bejött. De nyilván nem neked.

Bevallom, kötelességből olvastam föl tizedjére is ugyanazt a béna mesét, azokkal a bugyuta illusztrációkkal. Te követelted, én pedig csak magamra gondoltam, hogy nem akarom még egyszer látni az Aranyhídon a Bársonykék Bettit a Zöld Sárkány szájában. Hiába tudom ma már, hogy milyen fontos az ismétlés, az újrajátszás. Akkor utáltalak ezek miatt.

Sokszor utáltalak. Az álmos foszladozó színekben burjánzó horizont azt mondja ma reggel, mi sem természetesebb. Szülő utál gyerek, gyerek utál szülő, mégis vér és szeretet. Micsoda békéltető tavasz van. Azt súgja a dal, a féktelenül rohanó autó, az elmosódva regrediáló táj, hogy mindenki érzett már így. Csak hát képtelen vagyok fel- és elengedni. Nem téged. Azt, aki voltam. Hogy mennyire más lehettem volna neked.

Csak azért is figyelhettem volna, mikor csak azért sem akartál elmondani valamit. Csak azért is utánad nyúlhattam volna, mikor kirántottad a kezed. Csak azért is megölelhettelek volna, mikor becsaptál. Csak azért lehettem volna az, aki neked kellett. Csak ez mind nem én voltam. És mire én lettem, felnőttél.

Kár, hogy most jut mindez eszembe, mikor a kamion már átszakította a szalagkorlátot szemből. Kár, hogy már nem mondhatom el, milyen, amikor lepereg minden. Kár, hogy már csupán 0,037 másodperc van hátra az M1-en Bécs felé.

Galériánkban néhány magyar novelláskötetet ajánlunk nektek!