Mindig normális szomszédaim voltak. Köszöntünk egymásnak, előreengedtük a másikat a lépcsőn, sőt olyan is volt, akivel együtt sportoltam, vagy kávéztam a társasházi gyűlések után. Vagy helyett. Aztán elköltöztem Zuglóba, és egyetlen nő személyében megkaptam minden áldást, amilyennel még rémálmaimban sem találkoztam.

A kiállhatatlan szomszéd

Csilla első ránézésre normálisnak tűnt, középkorú nő volt enyhén lenőtt szőkésvörös hajjal, laza sminkben, kicsit túlhúzott mosollyal. Nem annyira kedvelem a mézesmázos embereket, ezért kicsit fárasztó volt, amikor a beköltözésünk után egy véletlenszerű folyosói találkozásnál 10 percen át ecsetelte, mennyire jó itt lakni, milyen nyugodt, szép és kellemes. De ennyi, máskor is találkoztam már hasonlóval, nem nagy ügy. Semmiféle vészharang nem kolompolt a fülembe, egyszerűen végighallgattam őt, kellemes délutánt kívántam neki, és mentem a dolgomra.

Néhány héttel a beköltözés után a férjem nekiállt valamit megszerelni a lakásban, amikor csengettek. Csilla volt az. Udvariasan megkérte a férjemet, hogy hagyja abba a kalapálást, mert neki migrénje van, és minden egyes ütéstől százfele akar repedni a feje. A férjem elnézést kért, abbahagyta. Vártunk két napot, akkor ismét nekiálltunk összerakni a szekrényt, de Csilla ismét csengetett, és kissé ingerültebben kérte meg a férjemet, hogy hagyja ezt abba. A kérdésre, hogy mégis mikor rakhatjuk össze a saját szekrényünket, vállat vont. Sajnos neki ez néha hetekig eltart. Majd szól.

Furcsálltuk a dolgot, de aztán belegondoltunk, milyen lehet migrénnel élni, és elszégyelltük magunkat. Csilla majdnem egy hét múlva valóban jelentkezett, örömmel újságolta, hogy már jól van, bocsánatot kért, és hozott néhány sütit.

Ez azonban csak a kezdet volt. Nemsokára összefutottunk a folyosón, és ő szóvá tette, hogy zavarja, amikor a férjem kint hagyja a cipőjét a lábtörlőn.

Egyszerűen nem esztétikus, magyarázta elnéző hangsúllyal. A férjem fogát összeszorítva eltüntette a cipőt, de aztán meg az lett a baja, hogy én a száradó ruhát a korlátra teregetem. Nem tetszett neki, hogy szőnyeget porolok, idegesítette, amikor zenét hallgattunk, és egyszer még a hangos szex ellen is szót emelt. Őszintén mondom, ekkor kezdett elfogyni a türelmünk.

Csillát annyira mások se kedvelték a házban, de eleinte védtem őt. Viszont néhány hónap után cafatokban lógtak tőle az idegeink, és kezdtük érteni, miért hagyták ott az előző lakók a lakást sebbel-lobbal. Csilla gyakorlatilag el akarta lehetetleníteni az életünket, és nem tudtunk rájönni, gonoszságból vagy betegségből csinálja. Nem szerelhettünk fel légkondit, nem tornázhattunk, nem pakolhattunk „túl hangosan”, egy idő után szinte a beszélgetést is meg akarta tiltani. Ekkor már rendszeresek voltak köztünk az összezördülések: a férjem hangosabban, és diplomatikusabban igyekeztem megértetni vele, hogy ez egy társasház, és másoknak is vannak jogai, nem csak neki. Csilla ugyanis, ha róla volt szó, nemigen fogta vissza magát: ordítva telefonált a gangon, veszekedett a többi lakóval, rádiót hallgatott, többnyire a leggagyibb slágerzenét. Szemlátomást előjogokat képzelt be magának, csak mert – állítása szerint – már ebben a házban is született.

A pattanásig feszült helyzet – a férjem bombát fontolgatott, én a költözést – végül úgy oldódott meg, ahogy nem vártuk. Csilla tökéletesen váratlanul és némileg érthetetlen módon bepasizott egy víg kedélyű, pocakos villanyszerelővel. Mivel a férfinek volt egy kis háza, egykettőre hozzá költöztek, Csilla pedig kiadta a lakását. Hihetetlen dolog a szerelem, olyanokra vette rá ezt a kiállhatatlan némbert, amiket elképzelni sem tudtunk róla. Az albérlői amúgy elég izgága és harsány emberek, mégis hallgatunk, mint a sír: elvégre nincs senki, aki ránk szólhatna, mint a gyerekekre.

Galériánkban tipikus kellemetlen szomszéd-helyzetekről olvashatsz!