Jobb ember-e az, aki rendszerető?

rendetlenség,káosz Forrás: Photo by Jonathan Borba on Unsplash
A rend, tisztaság az egyik leglátványosabb olyan külsőség, amelyből szeretünk ítélni: új ismerőst lakásáról, nőt a konyhájáról, kollégát íróasztaláról satöbbi. Holott ezek nem feltétlenül visznek közelebb az illető személyiségéhez. Ellenben azt a megnyugtató érzést kínálják az ítélkezőnek, hogy lám, ő rendesebb, értsd: jobb.

Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Holott a „rendesség” nem abszolút érték, ahogy a „rendetlenség” is viszonylagos: másképp esnek a latba a puha pormacskák az ágy alatt, mint amikor a kosz hozzáragaszt a kanapéhoz. Aki a maga káoszában látja a rendet, annak esetleg csak más a tárgyakhoz való viszonya, mint neked, aki netán azt szereted, ha nem is látszik a lakásodon, hogy használod. Arról nem beszélve, hogy te sem voltál mindig ilyen kis nett, gondolj csak a kamaszkorodra, amikor a szobád talán leginkább egy ótvaros gardróbszekrényre emlékeztetett, amelyben az azonosíthatatlan halom tetején rendet legfeljebb abban lehetett felfedezni, ahogyan a félig rágott pizzaszeletet körülfonta a neccharisnyád. De te azért mindig tudtad, merre találsz még egy utolsó tiszta bugyit. Anyád nyilván mindennap sírva könyörgött (leüvöltötte a fejed), hogy teremts emberi állapotokat. Hiába, erre kellett várni pár évet. Ennyit a rend viszonylagosságáról.
Nincs is ezzel gond, amíg nem válik a Rend (nagybetűvel!) fegyverré, minden dolgok mértékévé, hatalmi játszmákban hivatkozási alappá. Arra gondolok, amikor valaki nagyon tudja, veled ellentétben, hogy mi a rend, és ezzel téged megszégyenít, kioktat, ugráltat. Illetve amikor te érzed ezt így, mert nem akarod látni a saját szerepedet a játszmában. Ezeket a helyzeteket nehéz szétszálazni, leginkább az idő visz közelebb a megértéshez.

Családi játszmák

Egy kedves ismerősöm, amikor megkérdeztem, mit gondol a rendcsinálásról, hirtelen egy gubancos családtörténeti oknyomozás fejtegetéseivel öntött nyakon. „Sokáig azzal az énképpel éltem, hogy rendetlen vagyok. Ezt a meggyőződésemet hoztam hazulról, ahol gyakran volt az téma, hogy én széthagyom a dolgaimat, utánam mindig pakolni kell. Én ugyan sosem vártam el, hogy utánam bárki is pakoljon, de amikor valamivel el voltam foglalva, sosem izgatott, hogy nyomban helyreállítsam a rendet. A rend nem önmagáért való, gondoltam, hanem minket szolgál. Ha nekem fontosabb dolgom van, tőlem aztán elheverhetnek a dolgok addig békében. Szép elméletet faragtam arról, hogy a valamit csinálás felfordulással jár, és előbb az alkotás, aztán a rendcsinálás. Anyám e nézeteimet persze nem osztotta, úgyhogy az én rendetlenségem állandó téma volt. Emlékszem a szombat délelőttökre, amikor megszólalt a porszívó gyűlölt hangja. Nem csupán az fájt, hogy most akkor vége a szabadságnak, takarítanom kell, hanem a feszült tudat, hogy amit csinálok, az úgysem lesz jó. Anyámnak én túl lassú vagyok, és a rend fogalmát még csak megközelítenem sem sikerül, messze van az tőlem. Úgy éreztem, az egész ellenem van, azért, hogy ne legyen nyugalmam – ami nyilván hülyeség. Később, amikor már vendégségbe jártunk haza a családommal, igyekeztem tiszteletben tartani a rendet, de sosem tudtam megfelelni az otthoni normáknak. Csak jóval később világosodtam meg, hogy ez az egész egy kölcsönösen fölépített játszma volt közöttünk: ezen a területen tudtak kifejeződni az egymás iránti ellenérzéseink.
Az egész tágabb összefüggésrendszerbe ágyazódott. Gyerekkoromban azt láttam, hogy a mi családunkban a dolgosság a legfőbb erény, ez adja az ember fő értékét. A lustaság pedig a főbűn, amelynek fölemlegetése halálos fegyver az általam szeretett emberek kezében. Ez pedig fenntart egy állandó kölcsönös frusztrációt – abban is, aki folyton pörög, meg abban is, aki úgymond lusta. A családi szentenciák olyan mélyen rögzültek, hogy mindig figyelmeztetnem kell magam: igenis lehet semmit sem csinálni vasárnap, netán hétköznap este, munka után. Legalábbis másnak. Ugyanis, bár anyám fogalmai szerint én továbbra is rendetlen vagyok, a rendcsinálás felelőssége az évek alatt szépen rám csúszott, és belekerültem ugyanabba az örök elégedetlenségbe és áldozati szerepbe, mint ő, csak más szinten. Ez már az én szépen felépített játszmám a saját családommal: könnyebb a rendetlenség miatt piszkálni őket, mint egyéb területen konfrontálódni velük. Kíváncsi leszek, a lányaim hogyan bogozgatják tovább ezt a gubancot.”

„Aki maga sem látja a dolgaiban a rendszert, állandóan keresgéli a tárgyait, annak az élete minden területén problémákkal kell szembenéznie.”
Forrás: Photo by STIL on Unsplash

A rendtől a káoszig

A rendhez, tisztasághoz való viszonyunk a személyiségfejlődéssel természetes módon változik, miközben a szocializációs folyamatban is formálódik. „A gyerek viszonya a tisztasághoz még természetes, ítélkezéstől mentes és alapvetően a kíváncsiság vezérli – mondja Adrigán Erzsébet pszichoanalitikus, gyerek-pszichoterapeuta. – Az első tabuk általában a széklethez kapcsolódnak. A gyereket eredendően vonzza minden, ami belőle származik, a »tisztátalantól« való viszolygást (kaki: pfúj) a szülők ültetik el. Érdekli, hogy van az, hogy valami a testünkből való, de nem a test része. Megtanulja, hogy a rendhez hozzátartozik a kaki eltüntetése a vécében, mert annak ott a helye. A kétévesnek, aki már szabadon jön-megy a lakásban, tanítjuk a tárgyak helyét. Magától is megjelenik ilyenkor a tárgyak rendezésének igénye mint a feszültség szabályozásának eszköze, főként a lefekvés előtti rituálékban. Az este kritikus időszak: el kell válni a szülőktől, ráadásul az elalvás előtti állapot mindig bizonytalan, elmosódnak a határok a realitás és a fantázia között, megjelenhetnek ijesztő tudattartalmak. A felduzzadó szorongások ellen a gyerekek szertartásokkal védekeznek. Nemcsak az elválás módjában jelenhet ez meg, hanem abban is, hogy az ágyban a tárgyaknak meghatározott rendben kell sorakozniuk.”
Kisiskolás kor körül a gyerekekben természetes módon is megerősödik
a rend iránti igény. Sokuk már-már kényszeresen ragaszkodik ahhoz, hogy a lecke kész legyen, a ceruzák kihegyezve, a gondosan gyűjtögetett matricák fölragasztva. Az amúgy is erős teljesítménynyomást tetézik az iskolai elvárások, és ettől újfajta szorongás keletkezik. Ezt ellensúlyozza a precizitás – nem egyszer túlzásokba esve. Van olyan gyerek, akinél szinte nem lehet kivárni, míg minden tanulási előkészülettel végez.
A serdülőkor ebben éles változást hoz: a kamasz abban is elhatárolja magát a szülőktől, hogy elutasítja a tisztaság és a rend iránti elvárásokat. „Egyszerű kivédeni: nem kell bemenni a serdülő szobájába, csak megkérni, hogy időnként rakjon rendet – ajánlja a pszichológus. – Ezt aztán vagy megteszi, vagy nem, de fontosabb, hogy a saját szoba olyan személyes tér lehessen, ahová illik bekopogni és tolerálni, hogy a gyereknek is van magánszférája, ahol a rend és a tisztaság esetleg sokadrangú szempont.”

A káosztól a rendig

A fentiekből már sejthető, mennyire összetett kérdés, hogy felnőttként ki mit érez rendnek és milyen mértékű a tisztaságigénye. „A szülői minta nyilván sokat számít, de ebben benne van a viszonyulás ahhoz a hangulathoz is, ahogyan a család a rendhez való viszonyt próbálta kialakítani a gyerekekben – magyarázza Adrigán Erzsébet. – A kicsi számára fontos a szabály, mert ahhoz tud alkalmazkodni.” A merev határok azonban gátat szabnak a spontaneitásnak, hiszen állandóan azzal kell foglalkozni, hogy mit hogyan kell csinálni. Ha nincsenek határok vagy túl messze vannak, az meg szorongást kelt, mert a gyerek nem érzi magát „megtartottnak”. Ahol nagyon merev a rendhez szoktatás, ott sokszor nem tanítják meg a rend és a rendrakás értelmét. Ha egy szabály azért van, mert „így szoktuk”, ha valaminek azért kell ott lennie, mert „ott a helye és kész”, akkor épp a rend lényege vész el: a logika és a praktikum. Ez a magyarázat nem a gyerekre hangolódó, tudatos szocializációs minta része, belátható okokkal, hanem üres szabály, amelyet a feltétlen engedelmesség megkövetelése támogat.
A pszichológus szerint, bár személyiségfejlődésünkben a káosztól a rend felé haladunk, ha a rendhez kötődő szabályok lépnek az egyéb értékek helyébe, az káros. De az is, amikor a rendetlenség strukturálatlanságot is jelent. „Aki maga sem látja a dolgaiban a rendszert, állandóan keresgéli a tárgyait, nincs tisztában az érzéseivel, vágyaival, annak az élete minden területén problémákkal kell szembenéznie. Ha terápiára vállalkozik, egy ideig – az eredmény érdekében – talán a káosz peremén mozgunk. Hagyjuk, hogy megismerje a működésmódját s rájöjjön, problémás szokásai mögött seregnyi gyerekkori történet rejtőzik. Aztán amikor elkezdjük kibontani a helyzetet, amelyben ő mindig szétdobálja a holmiját, egyszer csak megérti, hogy ez neki miért »jó«. Például azért, mert így tud törleszteni azért, ahogy a másik bánik vele. És akkor elgondolkodhat, hogy tud-e ehelyett valami jobbat tenni.”

Szorongásoldás

A tárgyak tisztasága, elhelyezése, a rend megalkotása felnőttkorban is megnyugtató, különösen olyan kontrollvesztett állapotokban, amikor olyasmi történt, aminek bekövetkezése ellen nem tudtunk tenni, illetve amikor erős szorongást keltő fenyegetést érzünk. A rendcsinálás a felnőttnek is védelmet nyújt az elveszettségben, azt az érzést kelti, hogy mégiscsak uralni tud valamit. Az ötvenes éveiben járó Móni így mesélt erről: „Amikor apa meghalt, és elvitték, anya eszelős takarításba fogott: rendbe tette az ágyat, a szobát, a nappalit, a fürdőt, órákig szellőztetett a jeges hidegben. Csak azután tudott kicsit megnyugodni, hogy már egy ránc, egy félrecsúszott szőnyeg sem borzolta a lakás rendjét. Először zavart a sürgése, de aztán megértettem, miért csinálja: így tudott szembenézni a tébolyító hiánnyal.”