Rakonczay Gábor egyike azoknak, akik nem elméletben beszélnek a kitartásról, hanem a saját életük a bizonyíték; két Guinness rekord, két Óceán átkenuzás, két grönland átkelés, antarktiszi expedíció, ultrafutó világbajnok stb.

1. „Kell valami, ami igazi”

Gábor ezt gyerekkori élményként fogalmazta meg: amikor a játékkocsit tologatta a szőnyegen, rájött, hogy „Ez nem igazi. Ez olyan, mintha...” Meg is fogta a szomszéd kislány kezét, felszerelkezve két szendviccsel, hogy akkor ők most világgá mennek. Ez a felismerés hajtotta később is, hogy ne „mintha” -életet éljen, hanem olyat, ami IGAZI. Ebben én még a 10 éves önfejlesztésem alatt sem gondoltam bele igazán. Remekül elvoltam a fantáziámmal, könyvekkel, podcastokkal. Hisz egy podcast, egy kabaré-előadás „olyan mintha” én is jelen lennék, és nem egyedül az esti utcán sétálva egy kis műanyag „kütyüt” nyomkodnék. És nekem is leesett a felismerés, hogy a „mintha”-élet már engem sem boldogít. Az „olyan mintha”-élettől pontosan olyannyira laksz jól, mintha az étlapon elolvasod az ételt, de csak egy pohár vizet rendelsz. Egy pár napos önmagam társasága rámutatott a szomorúságom valódi okára: túl sokat vagyok egyedül. (Az átlagember meg túl keveset van, és nem hallja meg, mit ordít a szíve.)

Ezen felismerés után elkezdtem valódi kapcsolatokat keresni. Félretettem a telefont, nyitottabb lettem, beszélgettem emberekkel a fitness teremben, bemutatkozok, odamegyek a 100 éve nem látott ismerőshöz az utcán, elmentem a kedvenc kávézómba, szóba elegyedtem másokkal. Mert a „Barátok közt” sorozat olyan, mintha én is egy vidám baráti társaságba lennék érzés nem elég. Nekem valóságos barátok kellenek, hús-vér beszélgetések, igazi kapcsolódások, nevetések, összezördülések. Jelentem, meglettek.

2. Jó-jó, de az életed most zajlik”...

Ez egy második kulcsmondat volt Gábortól, amit ő is valakitől kapott: „Jó-jó, Gábor, de az életed most zajlik.” Gábor épp egy ultrafutóverseny feladásán gondolkodott, mikor megkapta ezt a mondatot. Ismerve Gábort, erre csak úgy tudott felelni, hogy végül megnyerte a versenyt. Ez a mondat nálam is betalált. Túl sokat agyalok a múlton és a jövőn. De a jelen ritkán kerül fókuszba. Ez a mondat viszont új nézőpontot adott. Nem lehet mindig „holnap fagyizni ”. Nem lehet mindig várni egy „majd akkor, ha...” napra. A boldog pillanatokat ma kell megélni. Azóta minden órában hangosan kimondom, hogy hol vagyok, mit csinálok éppen, miért csinálom ezt... Csak próbáld ki! Annyira egyszerű, de kész terápia. Ma ez például délután így hangzott: Most délután 3 óra van, az egyik munkahelyemen vagyok egyedül, és azon bosszankodom, mennyire felhúzott egy kolléganőm. Csak mondtam, mondtam, mondtam, aztán jött a kérdés... na, megnyugodtál?! Most akár dönthetnél úgy, hogy szimplán a saját feladatodra koncentrálsz és megspórolod az energiát, amit további bosszankodással töltenél. Ez egész jól hangzott, így a következő óra már meditációs zenével és valódi munkával telt. Nos, ez egy évvel ezelőtt teljesen máshogy nézett volna ki. Mindenkinek a fantáziájára bízom.

Gábor minden megnyilvánulása számomra egy felkiáltójel: nincs időd! Ő a riportjaiban napokra megsaccolja, hány hétfőt fog még megélni... Igen, nekem sincs már több időm a múltban lenni, a jövőbe rohanni, a jelenben meg bosszankodni. Szóval tudatosítsd te is, mivel telnek el az óráid. Nem akarok több olyan napot, amit nem tudok megkülönböztetni a tegnaptól. És igen, ez bátorságot kíván. De az élményekre emlékezni fogok, a halogatott napokra nem. Mindenki a maga útján pontosan tudja, mit halogat, mit tol maga előtt az életben. Ne tedd! Túl sokat kockáztatsz, ha maradsz a biztonságosnak ítélt komfortzónában.

(Most döntöttem el, ha végeztem a cikkírással, enni fogok az anyukámtól kapott csokiból, amit elrejtettem a hűtőszekrény mélyére, a „majd egyszer” napokra... de ez a mai nap, épp tökéletes lesz rá.)

3. „A müzliszelet az óceánhoz” – az apró dolgok ereje

Ez csak egy mellékmondat volt Gábortól, de engem megállított. Azt mondta: „Azt a müzliszeletet, amit az óceán átevezéshez vittem, én csomagoltam reggelente.” Ez az apróság adott új lendületet, amikor a versenydiétában elfáradtam. Már terhessé kezdett válni a sok főzés, az odafigyelés. Elindult bennem az önsajnálat: miért kell ezt nekem most csinálnom? Aztán bevillant: mert a sikert szeretnéd, ugye? Ekkor már nem volt kérdés: rájöttem, hogy ez valójában nem jelent gondot, csak a gondolatok fárasztanak. Ha nem lenne ennyi visszahúzó belső hang, óriási energiák szabadulnának fel. Azóta gyakran éneklek főzés közben.

Gábor ereje – szerintem – abban rejlik, hogy nem hagy időt a lélek agyalására. Nem ad helyet a negatív, visszatartó gondolatoknak, egyszerűen cselekszik. És mivel gyerekkora óta cselekszik – sikerrel –, olyan belső önbizalmat szerzett, amivel számára mentális akadályok már nem léteznek. Számára csak funkcionális akadályok léteznek. Ez egy másik dimenzió.

Ma reggel munka előtt edzettem, és az edzés elég kemény volt, igazán elfáradtam. Közben egyre erősebben megjelent bennem a kapucsínó gondolata. De rögtön utána megjelent lelki szemeim előtt Gábor képe, amint húzza a 80 kilós szánt maga után az Antarktiszon. Ő vajon nem ivott volna meg a 10. napon egy ilyen habos kapucsinót? De! Valószínűleg, ha lett volna egy „kapucsinó-állomás” menet közben... De őt nem érdekli, ha nincs. Fejjel él a céljaiért.

Mi, átlagemberek, simán hisztizünk, ha nagy a sor a kávéházban, nincs édesítőszer, alig kaptunk rá tejhabot. Mi, a tökéletes kapucsinókkal a lelkünknek szeretnénk táplálékot, nem a testünknek. Meglepően sokat kibírunk szilárd élelem nélkül, akár 60 napot is. Ennek tükrében biztos, hogy veszekedni kell otthon, hogy mindenki éhen hal, már-hol a vacsora?! Voltál már te is türelmetlen és feszült, mert már enni-inni akartál? Nyugodt lehetsz benne, hogy nem a tested volt, ami ordította, hogy ételt akar. Hacsak nem szenvedsz valami speciális anyagcsere-betegségben. Az étel egy üzemanyag, egy tápanyagforrás. Azt, hogy mi a 21. században túlmisztifikáljuk, az nem kétséges. Utána meg jön egy Rakonczay Gábor, aki számol, tanul, próbálgat, és működik neki. Mi pedig Csodabogárnak tartjuk.

Volt egy riport vele, ahol azt mondta, hogy „a test egy macerás dolog, mert etetni, altatni, mosdatni kell.” Ezzel a mondatával megmutatta, milyen funkcionálisan és kívülállóként tud tekinteni a saját testére. Ez az egyik kulcsa az erejének: mentálisan – ahogy egy barátnőm mondta róla – brutálisan erős, és az ő lelkének nincs szüksége önbizalomra, vigasztalásra vagy bátorításra, olyan dolgokra, amelyeket az étel csak hamisan tud ideig-óráig pótolni.

Néha csak egy mondat kell, hogy az ember más szemmel nézze a saját életét. Nekem ezek a mondatok nemcsak inspirációt adtak, hanem felelősségtudatot is: hogy ne éljek tovább „mintha”-életet. Hogy ne csak gondolkodjak, hanem cselekedjek is. És ne húzzam a számat, ha nem tökéletes a fűszerezése a vacsorámnak. Jó lenne, ha cikkem után te is hallgatnál tőle riportokat, lehet, te mást tanulnál tőle. Én most megyek a csokimért.

Ismerd meg a szerzőt: