Milyen az alapvető viszonyod a változáshoz?

Úgy érzem, viszonylag könnyen alkalmazkodom a változásokhoz. Ha jön egy új helyzet, az általában jobban leköti a figyelmemet, mint az, amit magam mögött hagyok. Ritkán kesergek az elvesztetten, inkább azon igyekszem, hogy élhetővé, szerethetővé tegyem az újat.

Nemrégiben olvastam egy izgalmas kutatásról, amiben azt vizsgálták, hogy az egyébként már kiválasztott nagyszerű űrhajósok közül kik lennének a legalkalmasabbak egy évekig tartó Mars-expedícióra. Kiderült, hogy azok viselnék könnyebben ezt a testileg-lelkileg megterhelő küldetést, akiket a világűr végtelensége jobban vonz, mint amennyire a Föld bolygó látványa lenyűgözi őket. Vagyis érdemesebb azokat beválogatni a csapatba, akik inkább előre, az újdonság felé figyelnek, az vonzza őket jobban. Azt hiszem, jó alanya lennék egy ilyen expedíciónak.

Milyen érzelmeket éltél most át?

A helyzet ragyogó alkalmat kínált az önmegfigyelésre, úgyhogy miközben megéltem, fél szemmel figyeltem, és elemeztem is, ami bennem történt. A legelső időben volt egy mélypontom, amikor kifejezetten feszült voltam, és éreztem, ahogy jócskán keringett bennem az adrenalin.

Néhány nap elteltével aztán rendeztem a soraimat. Végiggondoltam a legrosszabb lehetőségeket, aztán megbeszéltem magammal, hogy bármi jön, képes leszek megküzdeni a nehézségekkel. Ez annyira megnyugtató volt, hogy a továbbiakat már sokkal könnyebben viseltem. Később azt vettem észre, hogy a folyamatos online munka nagyon megterhelő, ezért kicsit vissza is vettem a tempóból.

ÉVA PSZICHÉ EST, 2020. JÚNIUS 11.

ÉRTSD MEG A MÚLTAT, HOGY ALAKÍTHASD A JÖVŐD!

Orvos-Tóth Noémi, Al Ghaoui Hesna, Dr. Bombera Krisztina

Nézd élőben!

Mi nyújtott neked ebben a nem várt változásban biztonságérzetet?

Egy bizonytalan helyzetben nagy segítséget jelenthet, ha találunk valamit – bármit – amit irányítani tudunk. A kiszámítható napirend, a rutin kialakítása jó kapaszkodó volt. A szokásos hétköznapokban általában kívülről diktálják a napirendünket: be kell érni időben a munkahelyünkre, ott kell lennünk adott időben a megbeszéléseken, a gyerekért is pontosan oda kell érni az óvodába. Ha ez a külső meghatározottság elvész, akkor magunknak kell kialakítanunk a napjaink rendjét.

A rend szó itt nagyon fontos. Rend legyen a napok ritmusában és az otthonunkban, a környezetünkben is, mert ez az, ami leginkább csökkenti a bizonytalanság érzését. A karantén hetei alatt én is szorosabbra fogtam a gyeplőt, jobban figyeltem a rendre és a rendszerre. Ez persze néha nyűg volt, de tudtam, hogy hosszabb távon nagy segítségemre lesz. Sokszor eszembe jutott a nagymamám, aki élete végéig követte a maga kis napirendjét. Reggel 6-kor kelt, déli 12 órakor ebédelt, majd elmosogatott és lepihent kicsit.

Milyen egy hullámvölgy napod? Milyen egy hullámhegy napod?

Általában már reggel érzem, ha kicsit nehézkesebben indul a nap. Lassabban kelek fel, lomhábban készülődöm. Ilyenkor azért nyakon csípem magam, és ha csak pár percre is, de leülök és csinálok néhány befelé figyelős légzőgyakorlatot. Ez rendszerint segít, hogy ne adjam magam oda egy lefelé vivő spirálnak. A hullámhegy könnyed, optimista állapot, amikor érzem, hogy a belsőleg termelt boldogsághormonok szintje nagyon rendben van. Ilyenkor például még az egyébként nemszeretem adminisztrációt is lelkesebben csinálom meg.

Volt olyan, amire azt mondtad, hogy „hú, ez most nem sikerült”?

Inkább azt mondtam, hogy nem most fog sikerülni. Volt nem is egy olyan tervem, ami egyszerűen nem fért bele az időmbe, nem maradt már rá energiám.

Mi segített neked a mindennapokban?

A 40 napon keresztül tartott élő bejelentkezések egyértelműen nagyon sokat adtak nekem. Miközben másokra figyeltem, magamnak is segítettem. Van egy mondás, ami szerint, ha igazán boldog szeretnél lenni, találj valakit, akinek odanyújthatod a kezed. Jelentem, működik!

Született-e valamilyen magadra vonatkozó felismerés?

Izgalmas volt megélni, ahogy a krízis legelején az anyai ösztönöm átvette az irányítást. Volt néhány nap, amikor lehetséges forgatókönyvek cikáztak a fejemben, de mindegyik központi kérdése ugyanaz volt: Mit tegyek, hogy megvédjem a gyerekemet? Békés hétköznapokban ez a probléma nem ilyen feszítő, de vészhelyzetben a világ alapkérdésekre szűkül.

Tettél-e olyat, amit korábban nem mertél volna, vagy ami korábban eszedbe sem jutott?

Határozottabban mondtam nemet egy olyan helyzetben, amiben nem kezeltek egyenrangú félként. Régebben ez nehezen ment, mert engem is hajtott a megfelelési kényszer.

Átírtad-e a hiedelemrendszeredet? Arról, hogy mire vagy képes és mire nem?

Azt hiszem, a magammal kapcsolatos hiedelemrendszerem tényleg változott. Most erősebbnek és stabilabbnak érzem magam. A krízis megmutatta, hogy egy ilyen hirtelen bekövetkező változásban is megállom a helyem, képes vagyok felismerni, mit kell tennem és az is megerősödött bennem, hogy valóban érdemes a belső hangomra hallgatni.

Tudtál több időt tölteni önmagaddal?

Én nagyon szeretek magammal lenni. Ahhoz, hogy egyensúlyban legyek, nekem mindig is kellettek a csendes, visszahúzódós időszakok. Van egy jól belakott kis csigaházam, ahova időről időre elbújok, és rendet teszek magamban.

Tudtad-e magad szeretni?

Ahogy általában az érzelmeink, úgy az önszeretet sem egy statikus, soha nem változó valami. Hol előtérbe kerül, hol kevésbé fontos, hol határozottan érezzük, hol meg meginog kicsit. Azt hiszem, az az igazán izgalmas, ha folyamatos párbeszédben tudunk lenni önmagunkkal, és amikor éppen nem érezzük magunkat annyira szeretetre méltónak, akkor annak megtaláljuk az okát, majd visszabillenünk az egészséges önszeretet állapotába.

Mit olvasol most? Van olyan könyv, ami segít?

Most éppen Irvin D. Yalom Szemben a nappal című kötete van az ágyam mellett. Bele-beleolvasok, aztán elgondolkodom kicsit. Mély, nagy tabunak számító témákat feszeget, mint az élet értelme és a mulandóságunk kérdése. A másik könyv, amit elővettem, Jorge Bucay-tól A könnyek útja. Ez sem egy könnyed, vicces olvasmány, hiszen a gyászról, az elengedésről szól – és éppen ezért kihagyhatatlan.

Mi lesz az első dolog, amit a járvány után meg fogsz tenni?

Az első a találkozás lesz. Alig várom, hogy újra együtt legyek a családommal és a barátaimmal. Jó lesz újra látni, érezni, ölelni egymást. Most nem nagy vágyakban, hanem apró, hétköznapi történésekben gondolkodom: áthívni a barátokat, főzni valami finomat, aztán hosszan ücsörögni a gyertyafényben és megváltani a világot – egyszerűen csak élvezni, hogy vagyunk.

Hogyan befolyásolta az önkéntes karantén a szeretteidhez való viszonyodat?

Úgy érzem, még inkább elmélyítette a kapcsolatunkat. Fizikailag ugyan tartottuk a távolságot, érzelmileg azonban még közelebb kerültünk egymáshoz. Jó volt ezt megélni.

A „harcolj vagy menekülj” stresszválaszról már nagyon sokszor beszéltünk, ám létezik egy harmadik verzió is, a közelség keresése, a szorosabbra fűzött szeretetszálak technikája. Ha veszély jön, nem mindig lehet aktívan küzdeni, ilyenkor nagy segítség lehet egymás közelsége – mint kiderült, akár virtuálisan is.

Nagyon élveztem az online kávézásokat, a nagy nevetéseket, a technikai ügyetlenkedéseinket, azt, hogy nagyon emberi volt ez az időszak. Most olyan dolgok is megtörténtek, amik a normál kerékvágásban csak ritkán fordulnak elő. Csak néhány példa: csöngött a telefonom, egy barátom hívott egy szomorú éjszakai ügyelete után, csak azért, hogy elmondja, milyen sokat számít neki a barátságunk. „Mostantól jobban figyelek azokra, akik fontosak az életemben” – mondta, én meg arra gondoltam, hogy azért csak jó ebben a világban.

De furcsa módon ez a krízis segített abban is, hogy egy régi szimpátia bemélyüljön, és igazi mély női beszélgetések szülessenek. És beszélhetnék arról is, mennyire hálás vagyok az öcsémnek, hogy figyelt a szüleinkre, akiktől én több száz kilométerre élek. A krízis nem csak vitt, de hozott is: szeretetet, törődést, odafordulást, az összetartozás élményét – ezt mind elraktározom a lelkemben.

Történt-e olyan változás a családi életedben az új életformátok hatására, amit megtartanál?

Jó lenne a lelassultságból megtartani valamit. A komótos beszélgetések, lustálkodós heverészések nekem a 80-as, 90-es évek tempóját hozták vissza, amikor még nem vibrált körülöttünk ennyire a világ. De szerettem az együtt töltött estéket is. Ez máskor ritkán adatik meg, hiszen majd minden nap van valami programom: előadások, rendezvények, workshopok. A jövőben szeretnék heti több nyugi-estét.

Volt-e újszerű felfedezésed a társas kapcsolataidat illetően a karantén hatására?

Tisztábbak, egyértelműbbek lettek a kapcsolataim, és bebizonyosodott, hogy megéri tenni egymásért.

Azt írtad egy leveledben, hogy „Olyan szomorú ez, miközben azt is érzem, hogy a történelem egyik legizgalmasabb időszakát éljük, ami minden félelmetessége és dramatizáló hatása mellett és ellenére is rengeteg hozadékkal szolgál majd.” Milyennek látod, vagy szeretnéd képzelni a járvány utáni új világot?

Egy nehéz élethelyzet, ami próbára teszi az alkalmazkodó képességünket, ami kilök a komfortzónánkból, sok jót is hozhat. Átrendezheti a fontossági sorrendjeinket, észrevehetünk olyan dolgokat, amik mellett korábban elmentünk volna. Szeretném hinni, hogy lesznek olyanok, akik hosszabb távon is képesek lesznek megőrizni a járvány pozitív hozadékát.

Most komoly tükröt rakott elénk az élet, és igazából csak rajtunk múlik, mit kezdünk az élményeinkkel: felhasználjuk őket, és egy élhetőbb személyes életet teremtünk magunknak, vagy pár hét után ott folytatjuk a mókuskerék tekerését, ahol a járvány előtt abbahagytuk. Hamvas Béla gondolatai most nagy szolgálatot tehetnek: „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.”

Online céges előadásokat és kérdés-felelet tanácsadást is tartottál a karantén alatt lelki segítségnyújtás céljából. Mit javasolsz a vállalati vezetőknek?

A cégeknél sokat beszélnek humán erőforrásról. A krízis megmutatta, hogy tényleg az emberek jelentik a cégek, intézmények erejét. A dolgozók, akik napok alatt álltak át home office üzemmódra és teljesítettek sokszor úgy is, hogy közben gyerekkel tanultak, családot etettek, szülőkről gondoskodtak. Vagy azok, akik bár lehet, hogy féltek, mégis bementek a munkahelyükre, és vitték tovább az életet. Tanárok, orvosok, postások és más hétköznapi hősök, akiknek a lelki egészségvédelme, támogatása most mindennél fontosabb.

Erre érdemes lesz a jövőben is figyelni, és nem pusztán munkaerőt látni a csapatban, hanem érző, küzdő, sokszor saját határaikat is átlépő emberi lényeket.

Nyáron az Örökölt sors című könyved folytatásán dolgozol. Miben fog különbözni az előzőtől? Mi inspirált arra, hogy folytasd?

Az igazi inspirációt az a rengeteg szeretet jelenti, amit az olvasóktól kapok. Megyek az utcán, egy kedves fiatal anyuka jön szembe velem a mellkasára kötött kisbabával, és ahogy elhalad mellettem, mosolyogva odaszól, hogy köszöni a könyvet. Én ettől szárnyakat kapok. Ott viszi a babáját, a következő generációt, akinek talán már könnyebb lesz, mert az anyukája már boncolgatja a hozott anyagot, a családi mintákat, így feltehetően kevesebb terhet ad át a gyermekének. Az új könyv talán mélyebb, részletesebb lesz.

Ezeket a sorsfordító könyveket olvastad már?