Ugye ismerős neked is az érzés, amikor egy filmet nézve elborzadsz, hogy a zsúfolt utcán, sőt mi több, az áruházban és az étteremben sem visel senki maszkot? Pár percnek el kell telnie, mire felfogod, hogy ez a jelenet bizony évekkel ezelőtt játszódott, amikor még nem is sejtettük, hogy már közelít felénk egy vírus, ami az egész életünket felforgatja.

Amióta betört az életünkbe a koronavírus, valahogy minden átalakult: az észlelésünk, a félelmeink, a vágyaink. Bizonytalanok lettünk. Ennek egyik jele, hogy már csak félve tervezünk egy hétnél előbbre. Ma már egy nátha sem csupán nátha, és egy torokfájás is rémisztő.

Pár nappal az első oltási időpontom előtt elkezdett kaparni a torkom. Rosszul éreztem magam és rögtön pánikba estem, hogy biztosan elkaptam a covid-ot és ha még rá is oltanak, nekem annyi. Annyira belehergeltem magam a borzasztóbbnál borzasztóbb forgatókönyvek vizionálásába, hogy egy idő után a férjem megelégelte és foglalt nekem egy időpontot PCR tesztelésre. Mire megkaptam a negatív eredményt, kétszer lepörgött előttem az életem és olyan idegállapotba kerültem, amit senkinek sem kívánok.

Pár héttel később egy barátnőmmel kávéztam és azt vettem észre, hogy nem tudok másra koncentrálni, csak arra, mennyien és milyen közel ülnek hozzám, kinek piros az orra a náthától, és rémülten kaptam fel a fejem, majd vádlón és jelentőségteljesen rápillantottam a szomszéd asztalnál ülő férfira, aki elköhintette magát. Egyáltalán nem éreztem jól magam, és amit annyira vártam, hogy végre találkozhassak a barátaimmal és megihassunk együtt egy kávét, teljesen balul sült el. Olyannyira, hogy még össze is vesztünk.

A barátnőm szerint, aki igazi pszicho-guru, ez egy úgynevezett reintegrációs szorongás, amit a „normális” életbe való visszatérés okoz. Nem csak attól félünk, hogy nem lesz-e negatív következménye annak, hogy visszamerészkedünk a covid előtti életünkbe és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, hanem attól is, hogy minden megismétlődik. A vírus vagy annak agresszívebb mutációi visszatérnek és kezdődik elölről minden, mint abban a bizonyos amerikai filmben, amiben a főhős ugyanazt a napját éli át újra meg újra, mígnem megtanulja, pontosan mit is kellene tennie.

Persze a remény ott van bennem is, hogy egyszer ennek az egésznek vége lesz és úszok, mint a kísérletben a kisegér. Az ötvenes években Dr. Curt Richter a remény hatását vizsgálta a motivációra. Egy patkányt egy vízzel teli vödörbe helyezett. A szegény állat 15 perc után feladta az úszást, és elmerült a vízben. Ekkor ő kivette, megszárította majd kis idő elteltével ismét vízbe rakta. Ezek után az állat 60 óráig úszott. Tudta, hogy van remény és ez erőt adott neki.

Amikor elhatároztam, hogy beadatom az oltást magamnak és regisztráltam a rendszerbe, megkönnyebbülést éreztem, amit azonban pár napon belül erős szorongás váltott fel. Mert ugyan behívtak oltakozásra, de azzal a bizonyos vakcinával, ami állítólag vérrögök képződésére hajlamosít. Szerencsére pár napon belül felajánlottak egy másik, keleti típust, amit örömmel el is fogadtam. Miután megkaptam mindkét adagot, elkezdtem tervezgetni és lassan elhinni azt is, hogy nemsokára vége ennek a rémálomnak. Vagányabb pillanataimban már a nyaralásunkat szerveztem (képzeletben), a következőben meg olvasva, hogy én ugyan be nem tehetem a lábam keleti vakcinával a testemben az EU bizonyos országaiba, letörtem, mint a bili füle.

Aztán elkezdtem arról is informálódni, mennyire lehetek laza, mikor mehetek emberek közé, edzeni, étterembe, ha már megkaptam az oltásaimat – és ha már minden kinyitott-. A szakemberek szerint a második oltakozás után legalább két hétnek kell eltelnie, mire kialakul az immunitás és megfelelő számú antitest képződik. Persze azt is hozzáteszik, hogy ez a „régi” koronavírusra vonatkozik, a mutációk esetében még nem tudják biztosan, hogy véd-e és ha igen, milyen mértékben.

Úgy vagyok vele, hogy ha már ennyit vártam, a végén már igazán nem kellene elrontani és ahogy körbekérdeztem a környezetemben, ezzel sokan vannak hasonlóképpen. De nagyon rossz érzés, hogy még az igazán okosak – a kutatók, orvosok, virológusok - sem tudnak biztosat mondani. Minden lehetséges és annak az ellenkezője is.

Most azon gondolkodom, hogyan tudom majd megint visszaengedni az életembe a normális dolgokat úgy, hogy ne szorongjak tőle. Egy barátnőm szerint időt kell adnom magamnak és alkalmazkodnom kell a saját belső tempómhoz. Ebbe nekem most az fér bele, hogy találkozok barátokkal, de csak kint és kerülöm a nagy társaságokat. Ugyanakkor már elkezdtem tervezni a nyaralásunkat és jeleztem a barátaimnak is, hogy pár héten belül készen állok akár arra is, hogy beüljünk egy moziba, étterembe.

Próbálok megszabadulni a covid karantén idején megszokott kényelmes, ámde nem túl vonzó ruhadarabjaimtól és helyettük valami csinosat elővenni a szekrényből akkor is, ha csak a boltba megyek vagy sétálni.

És igyekszem újra tervezni, álmodni és hinni, hogy végül ennek is egyszer vége lesz. De azt tudom, hogy olyan már soha nem lesz, mint a covid előtti időkben. A félelem és a megtapasztalás örökre ott marad bennünk, hogy az életünk egyik napról a másikra megváltozhat egy csupán mikroszkóp alatt látható, méretre parányi, ámde annál veszélyesebb lény miatt.

Covid előtt akkor öltöztünk ki, ha színházba, étterembe mentünk. A koronavírus alatt azonban mindez megváltozott. Kíváncsi vagy rá, hogyan? Kattints a galériára!