Oltott-oltatlan megosztottság: a családunk külön ünnepelt

Borítókép: Oltott-oltatlan megosztottság: a családunk külön ünnepelt Forrás: Getty Images
Rita szomorú karácsonya a vírus árnyékából.

A családtagjaim szeretik egymást, de annyira azért nem, hogy felülemelkedjenek korunk aktuális problémáján. Ez volt életünk legszomorúbb karácsonya.

A lányom huszonöt éves, és nem oltatja magát. Fél a hosszútávú mellékhatásoktól. Bízik az immunrendszerében. Nem bízik az orvosokban. Csak közepesen bízik a tudományban. Úgy érzi, túl van lihegve ez a pandémiadolog. „Az oltottak is fertőnek, akkor meg nem mindegy?” A munkahelye sem kötelezte arra, hogy felvegye az oltást. Oltatlan is marad, amíg él, legalábbis ezt állítja.

Az öcsém orvos. Oltott, természetesen. A mellékhatásoktól nem tart. Nem hagyatkozik az immunrendszerére. Bízik önmagában, a kollégáiban és a tudományban. A vírusban azonban nem. Komolyan veszi, és mindenkit arra bíztat, inkább vegyék fel az oltást, mint hogy súlyos veszélynek tegyék ki magukat és a többi embert.

A lányom és az öcsém szeretik egymást. Mindig is remek volt a kapcsolatuk. Hasonló karcos humoruk van, szeretik a macskákat, a művészfilmeket és a kortárs táncot. Néha színházba járnak. Nyaranta együtt ússzák át a Balatont. Szülinapokra vicces ajándékokat adnak egymásnak. Közösen nézték végig a hét és fél órás Sátántangót.

Mostanában viszont nem találkoznak.

Az öcsém december elején kijelentette, hogy nem hajlandó együtt karácsonyozni a lányommal.

Megfogadta, hogy nem tart neki több hegyi beszédet. Úgysem tudja meggyőzni, akkor meg minek koptassa a száját. Magát még nem is félti annyira, de a feleségét és annak idős szüleit annál inkább. A feleségének szívproblémái vannak, ahogy a lányom is nagyon jól tudja. Az apósa pedig cukorbeteg. Nem teszi ki őket annak, hogy fertőzést szed össze egy oltatlantól, aztán továbbadja. Úgyhogy idén nem találkozunk.

Bár számítottam valami hasonlóra, teljesen kétségbeestem. Soha nem fordult még elő, hogy külön töltöttük volna a karácsonyt. Ez az ünnep mindig az év fénypontja volt fenséges ételekkel, borokkal, hatalmas röhögésekkel. Hihetetlennek tűnt, hogy a mi „felvilágosult”, értelmiségi családunkban az ideológiák különbözősége teszi tönkre.

A lányom is kiakadt. Őt már kevésbé tudtam megérteni. Hoztál egy döntést, vállalnod kell a következményeket, mondtam. Dacos kamaszossággal rángatta a vállát. De akkor se foszthatnak meg Tomikától, nyafogta (Tomi az öcsém kisfia volt). Márpedig így lesz és kész, te is tudod. Az öcsém makacs, akárcsak te. Nem változtat a döntésén.

És ez is lett. Szenteste mindössze négyen ültük körbe a fát: a lányom, a férjem, én, és a macska. Az öcsém a családjával külön ünnepelt, és bár bejelentkeztek videócseten, annyira rányomta a bélyegét a beszélgetésre a rossz hangulat, hogy tíz perc után letettük. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, meggyújtottuk a csillagszórókat, átadtuk az ajándékokat, társasjátékoztunk, mohón illatgyertyáztunk, mintha megváltást nyernénk belőle, de semmi nem segített. Kilenc után nem sokkal a lányom feltápászkodott, és mogorván közölte, hogy aludni megy. Tudni kell, hogy az átlagos lefekvési ideje sem következik be szinte soha éjfél előtt.

Nincs tanulság. Nem akarok én igazságot tenni, szeretem az öcsémet és a lányomat is, és mindkettejük álláspontját tiszteletben tartom. Az egyetlen, amire haragszom, az a vírus, és amivé a világ torzult körülötte. Ez a könyörtelen organizmus nincs tekintettel semmire, a közvetlen megbetegedéseken túl pedig szétrombolja a pszichét, a családot, a stabilnak hitt kapcsolatokat, mindent, amit ér. És ki tudja, hol a vége.

És kik a karácsonyi filmek legnagyobb gonosztevői?