Kedves Barátnőm!
Azért írom ezt a levelet, hogy megünnepeljem veled azt, hogy éppen 20 éve (húsz éve!) vagyunk barátnők.

Az úgy volt, hogy húsz évvel ezelőtt, az évnek kábé ebben a szakában, szóval negyedikes gimnazista korunkban olyan november táján egyszer csak felkaroltál engem. Igen, ez a jó szó, felkaroltál, miközben valami megmagyarázhatatlan kamaszkori búskomorságban szenvedtem. Valahogy felfigyeltél rám, beszélgetni kezdtünk, érdekelni kezdett téged a sorsom, szívderítő könyveket nyomtál a kezembe és kis cetlikre ötleteket írtál, hogyan derítsem magam jobb kedvre. Szóval úgy is mondhatjuk, hogy megmentettél. Mindegy is, mi volt abba a könyvbe vagy azokra a cédulákra írva, már önmagában a figyelmességed, a törődésed kihúzott a partra abból a viharos tengerből, amibe akkoriban belemerültem.

De várj, korábbról kezdem. Végig osztálytársak voltunk, de csak negyedikben lettünk barátnők – érdekes, nem? Szerintem te nem is nagyon vettél észre engem korábban, de én figyeltelek téged. Egyszerre vonzottál és taszítottál: karakán voltál, olykor hangos, ha dühös voltál, levágtad a könyveidet a padra, látszott rajtad, ha rossz kedved volt, de az is, ha jó. Egyéniség voltál, őszinte, egyenes, karakteres, mindaz, ami én nem.

Aztán egyre többet beszélgettünk, olykor nulladik órában segítettem neked felkészülni az orosz nyelvvizsgára, megismertük egymás családját, néha moziba mentünk, ilyesmi. Aztán te a közgázra mentél, én a jogra, neked barátod volt (aki tíz év múlva a férjed lett), én meg évekig nem bírtam összehozni egy épkézláb kapcsolatot, szóval kicsit más irányba tartott az életünk, de azért nem veszítettük szem elől egymást.

Én már tíz éve egy másik városban élek, és azt kell mondanom, hogy ennek ellenére az utóbbi években a barátságunk még erősebb lett – te is így látod? Megfigyeltem, hogy a szerelmeimmel egy idő után rendre azt érzem, hogy jé, egyre jobban különbözünk egymástól. Veled meg épp fordítva: egyre jobban hasonlítunk. Pontosabban: az értékrendünk, az ízlésünk, az életszemléletünk egyre jobban hasonlít. Imádom, hogy mindig meg tudjuk beszélni, hogy az aktuális divattrendekből melyikünket éppen mi foglalkoztat, de ugyanígy azt is, hogyan haladunk a munkahelyi projektjeinkkel.

Közben pedig szépen sorban megtörténnek velünk az élet dolgai, azok, amelyek a felnőttekkel szoktak. Volt összesen három esküvőnk, négy terhességünk, született három gyerekünk. Értek bennünket kísértések, vívódtunk, munkahelyet váltottunk, költöztünk, utaztunk. Neked sírtam a telefonban, amikor váltam, nekem sírtál a telefonban, amikor meghalt a nagymamád. Biztattalak, amikor új pozícióba kerültél, biztattál, amikor megtanultam autót vezetni. Soha nem éreztem, hogy el kell titkolnom előled a sikereimet (miért is, hiszen te is sikeres vagy) vagy a kudarcaimat (miért is, hiszen te is esendő vagy). És ez így megy majd tovább, remélem.

Egy szó mint száz, biztos vagyok abban, hogy ez a barátság életünk végéig kitart.

Jó, hogy vagy, jó, hogy a barátnőm vagy.

Köszönöm – végül is csak ezt akartam mondani.

Puszi:

E.

Nézd meg ezt a galériát is: