Nem mentem férjhez az esküvőm napján
Mindig szerettem a Jóbarátok kezdő epizódját, amikor Rachel, azaz Jennifer Aniston fogja magát és megpattan az esküvőjéről, de elkönyveltem, hogy csak egy tündérmeséről van szó. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer én is képes leszek felmondani a saját ceremóniámat, nem sokkal azelőtt, hogy megköttetne.
Dezsővel nem terveztünk luxusesküvőt. Egyikünk sem szerette a felhajtást, csak tizenöt közeli embert hívtunk meg egy hangulatos kis étterembe. Hat éve együtt jártunk, a nagy lángolás már kihunyt – vagy tán soha nem is volt -, de azért nagyon jól éreztük magunkat együtt. Hasonló volt az érdeklődési körünk, a szüleim szerették őt, én is jóban voltam az anyukájával, ráadásul helyes srác volt, értelmes, érzékeny, és jól is keresett. Logikusnak tűnt tehát sorsunk hivatalos összekötése. A bátyám mindig mondogatta, két ilyen szép és okos ember frigyéből csak kivételes gyerekek születhetnek.
Ahogy közeledett az esküvő napja, váratlanul fulladni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy elkaptam valami nyavalyát, de akárhogy kúráltam magam, a rohamok nem múltak el. A fulladáshoz hamarosan meleghullámok társultak, majd alvászavarok, koncentrációs nehézségek, állandó levertség. El nem tudtam képzelni, mi bajom lehet. Néhány hét, és férjnél leszek, utána elutazunk Mexikóba nászútra, majd belevághatunk a családalapításba. Hát nem isteni? De eufória helyett csak növekvő pánikot éreztem.
Beletelt néhány hétbe, mire bevallottam magamnak, hogy valójában az esküvő gondolata nyomaszt. Az váltja ki a rohamokat, amikor elképzelem magam a ceremónia után, gyűrűvel az ujjamon, végleg leláncolva egy férfi mellett.
A gondolat annyira rémisztő volt, hogy senkinek nem mertem beszélni róla, még önmagamnak is csak módjával. Dezső olyan lelkes volt, annyira boldogan készülődött a nagy napra! Néztem, ahogy jön-megy, telefonál, csacsog, intézkedik, és úgy éreztem, kiléptem a saját testemből. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy ez nem az én életem. Ez nem az én sorsom. Én nem akarok gép lenni, aki engedelmesen beteljesíti a családja akaratát, aki szépen férjhez megy egy kiváló partihoz, és sorozatban gyártja a tökéletes utódokat. Nekem ez nem kell.
Közben nem tudtam, mit csináljak. Tanácsot kérni senkitől nem mertem, és rettegtem a tudattól, hogy mennyire megsebzem majd Dezsőt. Visszaszoktam a dohányzásra: titokban kihúzódtam az erkélyre, amikor a vőlegényem nem volt otthon, és egymás után szívtam a zugcigiket. Hiába volt azonban a napi öt fogmosás, természetesen kiszúrta a füst szagát, ahogy észrevette a takargatni próbált hangulatváltozásaimat is.
Máig nem vagyok rá büszke, de amikor rákérdezett, mi a baj, az esküvő miatti stresszre fogtam. Még mindig reménykedtem benne, hogy mire elérkezik a nap, belenyugszom a sorsomba. Elvégre kinek lehet nálam jobb? Megállás nélkül ostoroztam magam: te hülye p…a, minden lány összetenné a két kezét, ha ilyen párja lenne, mint Dezső, te pedig a szakításon gondolkozol az oltár előtt három perccel?
Azon a reggelen, amikor össze kellett volna házasodnunk, pokoli fejfájással ébredtem. Előző éjjel néhány barátnőmmel lánybúcsúztunk, és én a tervezett két pohár helyett másfél üveg bort hajtottam fel. Mindenki észrevette, milyen lelkiállapotban vagyok. A „buli” egyik nyomasztó pontján, amikor már tíz perce ültem a többiek között kapatosan, némán, lecsüggesztett fejjel, a legjobb barátnőm, Marcsi megkérdezte: biztos, hogy boldoggá tesz téged ez a házasság? Csak néztem rá könnyektől elhomályosult szemmel, és nem feleltem. A válasz az arcomra volt írva, nyilván.
Reggel bevettem két algopirint, és ahogy csökkenőben volt a görcsös fejfájás, elöntött a bizonyosság. Dezső aznap a szüleinél aludt. Ez náluk afféle hagyomány volt, és kapóra jött nekem: máig nem tudom, megléptem-e volna, ha otthon van. Nem volt bátorságom megvárni és a szemébe mondani, hogy nem akarok a felesége lenni. Fogtam a kisbőröndöt, belehajigáltam a legszükségesebb cuccaimat, foglaltam egy szobát egy közeli város moteljában, és kicsekkoltam a jegyességből. Dezsőt a kocsiból hívtam fel, miközben annyira zokogtam, hogy félre kellett állnom. Elhadartam neki a döntésemet, aztán letettem a telefont. Visszahívott, kérdezte, hogy mi történt, én elismételtem, hogy a házasság még túl korai nekem, aztán megint kinyomtam és többet nem is vettem fel. Sem neki, sem a szüleimnek, sem a barátaimnak.
Mindenki annyira gyűlölt, hogy több hónapig nem álltak velem szóba, sőt, vannak olyan emberek – például Dezső anyja és testvére -, akik soha többé. A bátyámnak egy évbe telt, mire úgy-ahogy megengesztelődött. Persze megértem. Gyáva voltam és öntudatlan. Az egyetlen mentségem rá, hogy túl fiatal voltam, és fogalmam sem volt róla, hogyan kell normálisan intézni egy hasonló válságot.
Azóta több mint három év telt el. A szüleim megbocsátottak, elvégre nem vertük őket nagy költségekbe. Dezsővel azóta kétszer beszéltem: hűvös, távolságtartó beszélgetések voltak, főleg az osztozkodás és az albérleti lakás kiürítése volt a téma. De soha nem bántott, és nagy, mindent felderítő beszélgetést sem követelt tőlem. Szerencsére van egy menyasszonya. Talán nem öltem ki belőle végleg a házasság intézményébe vetett hitét.
Hogy velem mi van? Dolgozom, randizgatok, és eszem ágában sincs lekötni magam. Egyelőre. Majd ha valóban itt lesz az ideje a saját, belső időm és törvényeim szerint is.