Az emberek észre se vették, de gond nélkül visszakanyarodtak a járvány előtti élethez. Hányszor de hányszor hallgattuk végig, hogy minden más lesz, hogy a világ örökre megváltozik! Hát nem. Illetve azóta megváltozott, erről gondoskodott a háború a szomszédunkban, de ez egészen biztosan nem az a változás, amire a járványszakemberek gondoltak.

Kiszabadult a nép a karanténból, így Viola is, aki egy kávézó teraszán üldögélt. Épp azt ecsetelte a kollégáinak, milyen volt eltölteni két hetet egy egzotikus országban, ahol nem kértek tesztet a beutazásnál. Nem minden részlet volt teljesen igaz, ezt-azt kiszínezett, eltúlzott, felnagyított, közben eszébe jutott, hogy hazudozni gáz, és milyen lelkiismeretfurdalása van, amiért így él, dőzsölve és utazgatva, pedig nincs elég pénze, az országnak sincs, a kollégáinak, akik hallgatják, pláne nincs. Csak a férjének van pénze, de nem kell a vaker az eggyéválásról, a férje, az nem ő. Most már elég volt, megálljt kell parancsolnia, nem támaszkodhat mindig a fantáziájára meg más emberekre, nem élhet féligaz dicsekvésekből, a saját lábára fog állni, nyit egy vállalkozást, a kézzel varrt babáit árulja, és legközelebb visszautasítja azt a Maldív-hülyeséget is, nincs kedve a folytonos bűntudathoz, amiért nem elég önálló.

Középkorú pár ült le egy másik asztalhoz, nem messze tőlük. Viola zavartan nézte őket. A beszámoló megakadt.

Mi az? – kérdezte Marcsi, aki felhúzta a szoknyáját és kitárta meztelen combjait a napnak, pedig elmúlt hatvan. Viola megvonta a vállát, flegmábban, mint ahogy érezte magát. De hát azt a pasit nézed – fordult meg Marcsi. Mintha hasonlítana valakire. Ne fordulj meg még egyszer! – szólt rá Marcsira, akiről tudta, hogy képes akárhányszor megismételni, amíg ki nem szúrják őket. Réka, a másik kolléga nem tenné meg. Három fia van, a férje elhagyta egy másik férfiért, kiképezte az élet, neki már nem lehet újat mutatni. Mégis honnan ismerheted? – Marcsi kalandokat szimatolt, Viola nem leplezte túl jól az érzelmeit. - Valami volt pasas? Nem hiszem. Akkor? Együtt jártatok suliba? Vagy egy munkahely? Mondom, hogy csak hasonlít valakire!

Nézte a férfit. Kicsit megöregedett. Tokát eresztett és sörpocakot, a feje is őszbe csavarodott. Őt is ennyire meggyűrte az idő? Nem hízott el különösebben, de a haja vége törik, és bő felsőkkel kénytelen rejtegetni a hájfodrait. Még szerencse, hogy a slamposság újra divatba jött. A szíve nagyon vert, és nem a romantikus értelemben. Bárcsak járvány lenne még, és eltakarna az FFP2, gondolta, miközben a hónalján csorogni kezdett a veríték.

-Jól vagy? – kérdezte aggódva az anyucis Réka, és csontos kezét a vállára tette. Először megrázta a fejét, aztán bólogatni kezdett.

-Igen, minden rendben. Hol is tartottam? – próbálta felvenni a fonalat, és a szeme sarkából érzékelte, hogy a férfi ránéz. Hátha nem ismeri meg. Elvégre eltelt harminc év. Igaz, tíz éve is találkoztak. Utána két napig nem kelt ki az ágyból.

-Viola?

Oda kellett néznie, és sajnos biccenteni is muszáj volt. A férfi rögtön otthagyta a partnernőjét, és ragyogó arccal lépett hozzá. Meg is ölelte, amit Viola esetlenül viszonzott.

-Nahát! De rég láttalak! Milyen jól nézel ki! Mit csinálsz mostanában? Kezicsókolom. – köszönt Marcsiéknak, akik mohón figyeltek.

-Itt dolgozom a Siemensnél – bökött el Viola hátrafelé, mintha a Siemens épp ott állna a háta mögött.

-Siemens? De szuper. És mondd, miért nem jöttél el az osztálytalálkozóra?

Tehát Viola hiába imádkozott, hogy ez ne hangozzék el.

-Nem volt időm – vágta rá. Marcsi, az ádáz, azonnal megérezte a helyzetben rejlő csodálatos lehetőségeket, hogy csillapítsa pletykák és titkok iránti éhségét.

-Miért nem mentél el? – kérdezte csodálkozva. – Mindig olyan szépeket mesélsz a középiskoláról. Vagy ez az általános?

- Nem, a szakközép. – mondta a férfi.

-Én sem értettem. Meg a többiek se – magyarázta a férfi elégedetten, inkább Marcsinak, mint Violának. – Tök jó kis banda voltunk. A tíz évvel ezelőttire még el is jött, nem igaz, Viola? Aztán meg nem válaszolt a leveleinkre. Az osztálytalálkozósokra se. Jól ki is beszéltünk – dorgálta viccesen lengetve a mutatóujját. – Pedig megint kimentünk Angyalföldre, hogy az épületben bulizzunk, ahogy a múltkor. Az ofö elintézte.

-Angyalföld? – kérdezte Marcsi.

-Aha. Hát nem volt a világ legjobb sulija, tudom. Parizereseknek akartak eladni minket. De akkor se cserélném el semmivel. Szerettük egymást, összetartó osztály voltunk, az ofö vigyázott ránk. És mint látszik, egyikünkből sem lett bűnöző. Szuper iskola volt, nem igaz, Viola?

Ha még egyszer megkérdezi, hogy nem igaz, feláll, és lefejeli.

-Nahát. – mondta Marcsi. Réka elvesztette anyucis jellegét, szinte nyersen nézett rá. – Eddig úgy tudtam, a Trefort a világ legjobb iskolája. Vannak emberek – itt megállt egy pillanatra -, akik szeretik ezt nagyon gyakran a gyengébb sulikban végzett pórnép orra alá dörgölni.

- Nekem személy szerint esélyem se lett volna oda bekerülni. – nevetett a férfi. - De nem is volt ez a vágyam, és szerintem másnak se. Igaz, Viola?

-Szentigaz. – válaszolta Viola erőtlenül, és megint azt érezte, mint már milliószor az életben, hogy sajnos nem elég önálló.

Milyen egy kiránduláson kísérő tanárnak lenni? Galériánkban bepillantást nyerhetsz!