Anyukám egész életében önző, kiszámíthatatlan és kontrollmániás volt. Egyik korai emlékem, amikor elfelejtem az óvodából hazahozni a pólómat, ő pedig pofon üt és a hajamat húzza. Egy órával később, amikor még mindig nem tudom abbahagyni a sírást, bejön, átölel, és bocsánatot kér. Akkor hangzott el utoljára az a szó: sajnálom. Emlékszem, amikor pár évvel később láttam a Love Story-t, és a lány azt mondja Ryan O’Nealnek: „A szeretet azt jelenti, hogy sose kelljen azt mondanod: sajnálom”, óriási hazugságnak éreztem, mert nekem máig ez az egyik legjobb emlékem anyámról.

Folyamatos rettegésben éltem, hogy mikor üt meg újra. Ha úgy ítélte, rossz gyerek vagyok, a sarokba térdepeltetett, máskor azonban – hiába hoztam haza egyest vagy keveredtem verekedésbe a szomszéd gyerekével - nem csinált semmit. Nem tanultam meg a határokat, összevissza viselkedtem, az állandó rettegés pedig elkísért egész gyerekkoromban.

Nem szóltam senkinek, se a tanáraimnak, se más felnőttnek. Apukámnak volt már másik családja, havonta, kéthavonta találkoztunk. Egyszer észrevett egy zúzódást a lábamon, a homloka elfelhősödött, de nem kérdezett semmit. Elfoglalta az új feleség, az érkező új gyerekek, nem akart hallani a problémás exeiről. Pedig pontosan tudta, milyen az anyám: néhány évvel ezelőtt beszélgettem az egyik barátjával, aki elárulta, hogy apu az erőszak és a lelki terror miatt csomagolta össze végleg a cuccait. Emlékszem anyu fenyegető telefonjaira, bíróságra küldözgetett irataira, hogy a válást elhúzza a végtelenségig: egyszer még apu kocsijának a kerekeit is kiszúrta. De bármit tett, csak elválasztották őket, apu szabad volt, és az, hogy engem is kimenekítsen felesége karmaiból, valószínűleg meg se fordult a fejében.

Középiskolás koromban anyám egyre ritkábban vert, megszaporodtak viszont a verbális támadások. Az enyhébb piszkálástól (hogy néz ki a hajad már megint?) a súlyos megalázásokig (ostoba, tehetetlen, élhetetlen dög vagy, aki sose viszi semmire!) terjedt a skála. Gyakran menekültem barátokhoz, fiúkhoz, néha apámhoz, ha a családja épp nem nézett rám ferde szemmel. Még mindig ritkán beszéltem másoknak az otthoni légkörről. Volt egy osztálytársnőm, akinek egyszer megnyíltam, ő viszont azt mondta, a szülőanyám biztosan jót akar nekem, ezért inkább hallgassak rá. Később kiderült, ezt a lányt otthon a szülőapja tartotta állandó félelemben.

Főiskolás koromban kollégiumba költöztem, dolgoztam, hogy fenntartsam magam, és abban reménykedtem, végre megszabadulok a családi tehertől. Tévedtem. Anyám naponta, kétnaponta felhívott, és vagy a kibírhatatlan életéről panaszkodva öngyilkossággal fenyegetőzött, vagy engem szapult. A hálátlan kölyköt, aki otthagyta a szarban. Nekem még mindig nem volt erőm rácsapni a telefont. Végighallgattam a végeérhetetlen vádbeszédeket, és védekezni se próbáltam. Majd egyszer abbahagyja, gondoltam ilyenkor. És egy idő után tényleg kifulladt: hiába, azért öregedett ő is.

Találkoztam egy különc és érdekes férfival. Beleszerettem, összeköltöztünk. Az élet persze nem lányregény, Rudi pedig igazi Charles Manson volt: karizmatikus, de teljesen őrült. Mire észbe kaptam, teherbe estem, ő pedig ott folytatta, ahol anyu abbahagyta (pontosabban: párhuzamosan ment a két szólam). Buta voltam, rossz anya, ügyetlen feleség, önállótlan balek. Bármit csináltam, csak felidegesítettem vele. Amikor a kisfiunk egy éves volt, fogta a cuccait és eltűnt. Kétségbeesés helyett fellélegeztem.

Unokalátogatás címén kezdődött megalázásom következő fejezete. Hogy elüldöztem azt a drága jó embert (Rudi és ő remekül kijöttek, volt ugyanis egy nagy egyetértésben célba vett, közös áldozat). Rosszul fogom a babát. Nem tudok főzni, mosogatni, takarítani. Hetente kétszer-háromszor meglátogatott minket, és a látogatások minden pillanata pokol volt a számomra.

Apám az ellenkező véglet volt. Szinte rá se nézett a kisfiúra. Ha nagy ritkán mégis eljött, gondosan kipuhatolta, van-e rá halvány esély, hogy a volt feleségével összefusson. Akkor jöttem rá, mennyire fél tőle, és ezt végtelenül szánalmasnak találtam. Éjjel azonban nem tudtam elaludni, és azon töprengtem, mennyivel vagyok jobb nála, én, a felnőtt kisgyerekes asszony, aki retteg a saját anyjától.

Így jött a megoldás: nem beszélek többé vele.

Lehet, hogy gyávaság. Lehet, hogy fel kéne vennem a kesztyűt, és megküzdeni, nem pedig menekülni. Talán ennek is eljön az ideje. Olyan hosszú ideje vagyok némaságra és engedelmességre trenírozva, hogy ezt a döntést is hatalmas lépésnek érzem.

Elköltöztem egy másik városrészbe és nem hagytam meg a címemet. Fél éve pszichológushoz járok. Sokat dolgozom, gondozom a kisfiamat. Anyám telefonjaira nem válaszolok. Karácsony előtt küldött nekem egy e-mailt, pedig utálja az internetet. Ez állt benne: „Nem hiszem el, hogy annyi bátorság sincs benned, hogy a szemem elé állj megmondani, miért nem állsz szóba velem. Mi a bajod? Én mindig azt tettem, amit helyesnek láttam. Ha te másként gondolod, áruld el!”

Nem válaszoltam neki.

Ezt láttad már? A legkínosabb szülő-gyerek történetek: