A húgom és én nem egy tipikusan klasszikus vagy összetartó családban nőttünk fel. A szüleink közt 18 év korkülönbség volt, és nem is voltak házasok. A tágabb családunk 1-1 nagymamával egészült ki, ezen kívül nem túl sok mintát láthattunk magunk előt. Apukánk végtelenül naiv és jólelkű figura, aki az egész életét annak szentelte, hogy minket jó körülmények közt tudjon. Anyánk sosem találta igazán a helyét, úgy mondanám, hogy mindig csak időszakosan talált magának valami elfoglaltságot, amit munkának nem szívesen neveznék. Számára a legfontosabb az volt, hogy már reggel is talpig sminkben, tökéletes alakkal menjen a konditerembe, ahova kis ideig recepciósként dolgozni járt.

Nem mondanám, hogy nem volt jó anya, rossznak meg semmiképp sem nevezném, hiszen bőven vannak, akiknek még tizedannyi sem jut ki az anyai szeretetből, mint nekünk. Így felnőttfejjel azonban sajnos rá kellett jönnöm, hogy amilyen értékeket ő közvetített és tanított nekünk, az bizony aggodalomra adhat okot.

Akkor gyerekként még fel sem fogtuk a húgommal, hogy amit anya csinál, az erkölcsileg vitatható. Ha összeszámolom, az apánkkal töltött 25 éve alatt legalább 5-6 szeretőjéről tudtunk, de nincsenek kétségeink afelől, hogy ennél azért jóval több kalandba keveredett. Apa mindig is szerette homokba dugni a fejét az olyan dolgok elől, amelyekkel túl terhes volt számára szembenézni. Így lehet, hogy jobbára tudott vagy sejtett valamit egy-két kalandról, de az összesről biztosan ő sem szerzett tudomást, csak a szétköltözésükkor.

Mégis mi lesz, ha olyan leszek, mint anyám? Aki mást sem tanított nekünk, csak azt, hogy bátran lecserélhető az az ember, aki szeret és a lelkét kiteszi értünk. Mi lesz, ha egyszer, a tőle látott minták győzedelmeskednek felettem, és én is megbántom a szeretett férfit – és elszúrom az életemet?

Vannak az életemnek bizonyos területei, amiket igyekszem irányítani, ilyen például a munka. Görcsösen törekszem rá, hogy ne tartassam el magam senkivel, ahogyan ő tette, hogy mindig legyen saját magam által megteremtett talaj a talpam alatt. Apukánkkal egyébként jó a kapcsolatunk, és ő jelenti számunkra az igazi családot. Bár néhány évre úgy éreztem, hogy elvesztettük, amikor anyám minden indok nélkül elköltözött, és apánk csak a padláson tárolt gyerekkori holmik közt dugdosott napló alapján lelt rá a miértre.

Lassan igent mondanék a férfinak, akit már 5 éve szeretek és nagyon sokra tartok, de visszarántanak a földre anyám belém plántált eszméi, amelyek szerint a házasság értelmetlen dolog. Néha úgy érzem, teljesen kontroll alatt tudom tartani az életem, másszor pedig teljesen szétcsúszok a félelmeim miatt. Bárhogy is legyen, igyekszem megtartani a józan ítélőképességemet, és azt remélem, egy napon még fogadalmat is képes leszek tenni az igaz szerelmemnek.