A Famiily.hu cikke.

Tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be töredelmesen: Baromi nehéz feladat gyereket nevelni és egyes részleteire egyáltalán nem számítottunk! S mint ilyen, ezeket a kőkemény kihívásokat olykor jól esik megosztani másokkal és megbeszélni. És nem csak azért, mert mi édesanyák imádunk panaszkodni, vagy sajnáltatni magunkat (oké, oké egy átvirrasztott, betegeskedős éjszaka után bizony jól esik az embernek, ha kap egy nagy bögre kávét és némi megértést), de valójában csak ki akarjuk beszélni magunkból ezeket a minden nap új és új élményeket és feladatokat adó szerepet magunkból, hogy közben rájöhessünk, túl lehet élni és nem vagyunk egyedül a földön azzal az érzéssel, hogy nagyon szeretnénk olykor némi pihenőt tartani.

Őszinte és szókimondó ember lévén anyaként sem változtam meg és bizony a kezdeti időszakban sokszor adtam annak hangot, hogy a gyereknevelés bizony nem olyan, mint az édes babás reklámokban. Azt hittem megértő fülekre fogok találni, de szembesülnöm kellett azzal, hogy sokak számára – legalábbis nyilvánosan –

a gyereknevelés nem szólhat a fáradtságról, elcsigázottságról, feszültségről és hasonló szavak kombinációjáról!

A hangnem és az eltökéltség a hangomban ilyenkor megbotránkoztató lehetett, hiszen megdöbbenve néztek rám az emberek. De voltak olyan pillanatok, amikor egyáltalán nem vicceltem és igenis nagyon vágytam rá, hogy valaki az éppen nyűgös, fogzós, nem alvós napokon adjon nekem pár óra pihenési lehetőséget azzal, hogy mondjuk vigyáz picit a gyermekemre.

De sokan el sem tudták képzelni, hogy egy pár hónapos baba mellett egy anyuka nem úszik mindig rózsaszín felhők között és attól, hogy ez a csöppség, akinek a létezése hirtelen mindennél fontosabb lett a világon kitöltötte minden gondolatomat és pillanatomat, mellette megszűntem volna én és az igényeim létezni. Bár olykor így éreztem.

Ma már el tudom képzelni, hogy mennyire unalmas és talán kiábrándító lehetett akkoriban velem beszélgetni és hallgatni a „panaszkodásomat” arról, hogy a baba folyton sír, hogy éjjel ötször kelt és igazán nem tudom, hogy néha mit kellene tennem és mi lenne jó neki, nekünk.

És igen, roppant bosszantó lehet ezt hallgatni egy anyukától, hiszen nekem is idegörlő volt olykor a jobbnál-jobb, olykor kéretlen tanácsokat hallgatni, amelyek nem segítettek csak a dilemmáimat növelték, hogy valamit nem csinálok jól vagy éppen elromlott a gyermekem.

A családtagjaim bizonyára nem akartak nekem rosszat, de míg én arra vágytam volna, hogy valaki ránk nyissa az ajtót és segítsen egy-egy beszélgetéssel vagy közös sétával babakocsizás közben kirángatni a kételyeimből, helyette telefonon kaptam a jótanácsokat.

Így egy idő után rájöttem, hogy a körülöttem élők – olykor még a férjem is beletartozott ebbe a csoportba – nehezen érthetik meg, hogy éppen min megyek keresztül. S bár az édesanyám és az anyósom is volt egykor kezdő anyuka, de olyan volt, mintha elfújták volna számukra azt az időszakot és csak a babahintőpor illat maradt volna meg az emlékezetükben a hasfájás már nem.

Bevallom, hogy haragudtam egy darabig, hogy mint nők és hozzám közel álló személyek miért nem értik meg a problémáimat.

Idővel elkezdtem tudatosabban odafigyelni arra, hogy kinek és mit mondok az anyasággal és gyerekneveléssel kapcsolatos élményeimről és tapasztalataimről. A családomat már egyre ritkábban "terheltem" ezekkel az élményeimmel és inkább lerendeztem annyival a " Hogy vagytok?" kérdést, hogy " Minden oké, köszönjük!" még akkor is, ha éppen egy nagy hisztin voltunk túl, aznap már mondjuk harmadszorra. Így kevesebb lett a kéretlen tanács is, hiszen a "problémák" hirtelen hipp-hopp megoldódtak.

A boltban és utcán még mindig emlegettem a "Kölcsönadom!" lehetőséget (hátha alapon), de már hozzátettem viccesen és nevetgélve, hogy természetesen a világ semmi kincsiért nem adnám a gyermekemet és nélküle nem lenne teljes az életem. Erre pedig, mint egy jól felelt diáknak, már egyáltalán nem a megdöbbent arcokat kaptam, hanem elismerő, mosolygós bólogatásokat, mert bizony jól feleltem, úgy, ahogy egy édesanyának illő válaszolnia, gondolkoznia.

S míg egyáltalán nem lódítottam semennyit azzal, hogy a gyermekem számomra a legfontosabb és bár tényleg gyökerestől fordult egyet a világ, mióta Ő beköltözött az életünkbe, de nem tartom ördögtől valónak, hogy olykor elmondjam:

Az anyaság néha sokkal nehezebb, mint azt valaha is gondoltuk. Egy édesanya megörökítette, mennyire!