A könyv, amely nélkül nem lennék az, aki, a magányról szól

magány,könyv,festmény Forrás: Getty Images
Ha választanom kell, melyik könyvből tanultam a legtöbbet életem során, hát ez volt az. De miért éppen egy magányról szóló könyvből? Velem van a baj?

A tavalyi évben olvastam életem egyik legmeghatározóbb könyvét: Olivia Laing brit író, kritikus The Lonely City című munkáját. A kiadónál szemezgettünk vele, én első olvasásra szerelmes lettem a szövegbe, de egy ember meggyőződése sosem elég a kiadáshoz, szóval ahogy az ilyenkor egy lenni szokott, lektori véleményt kértünk. Az egyik legokosabb, legérzékenyebb barátnőm olvasta a szöveget, őt is hamar beszippantották Laing szavai, és hogy ő is rajongóvá vált, már biztossá tett bennünket abban, hogy megjelentetjük magyarul. A magányos város címmel publikáltuk, Lázár Júlia fordításában.

Nem azért írok most erről a könyvről, mert reklámozni akarom. Nem is azért, mert mostanában szerencsére foglalkozik vele a média, és úgy érzem, én is mondani akarok róla valamit. Még csak nem is azért, mert azt gondolom, a könyv mindenkinek örömet fog okozni, vagy hogy hibátlan olvasmány. Hanem azért, mert kevesebb lennék, kevésbé lennék az, aki most vagyok, ha ez a könyv nincs. És mert valami olyan esszenciális dologról ír, amivel nem szokás szembenézni: a magányról.

Dupla fenekű dolog ez a magány: ha van kinek panaszkodnod róla, már nem is vagy egyedül, gondolnánk. De ez nem ilyen egyszerű… Én például jól ismerem ezt az érzést.

Voltam már veszettül magányos akkor, amikor valóban magamra maradtam, és néha rohamokban még mindig rámtör, pedig nem vagyok egyedül. Igen, tudok magányos lenni a családom közelében, a barátaim szeretetétől körülölelve, és a barátom mellkasán fekve is.

Olivia Laing bámulatos tárgyi tudást halmoz fel a témában, amelyet elsősorban négy kiemelt New York-i művész életének (és néhol műveinek) bemutatásán keresztül tár elénk. Andy Warhol például jól ismert közülük, Edward Hopper, David Wojnarowicz vagy Henry Darger már kevésbé. De mielőtt bárkit megijesztene, hogy művész életutakról és műértelmezésekről van szó, úgy érzem, jeleznem kell, hogy ez voltaképp lényegtelen. Azért hatott rám felszabadítóan ez a könyv, mert tudományos alaposságú anyaggyűjtése és esszéisztikus stílusa mellett egy életszagúbb indíttatást mutat fel, és majdhogynem dacosan azt mondja: azért beszélek a témáról, mert borzasztóan magányos vagyok. Legalábbis akkor, amikor New Yorkba költözik egy férfi miatt, aki végül otthagyja őt.

Szerintem ez a gesztus önmagában lenyűgöző, nem szokás a tudományos diskurzusba érzelmi indíttatást keverni – pedig mi emberi, ha nem ez? És a könyv nem áll meg itt, nem elégszik meg ezzel a bátor gesztussal. Minden oldalról körbejárja a magány kérdését, és végül arra a következtetésre jut, hogy

létezik egy új típusú, kifejezetten a metropoliszokhoz köthető magány: a nagyvárosi magány.

Az, amikor bárhova nézel, legalább húszan vannak körülötted, amikor hazafelé sétálva lakótömbökbe érsz, látod a felkapcsolt lámpákat, és még sincs kihez szólni egy szót. A tömegben lenni egyedül érzése.

magány,hopper,festmény
Forrás: Edward Hopper: Éjjeli baglyok
A kép mindig szorongást keltett bennem, noha egy társaságot látunk, mindig a magányt erősítette fel számomra. Aztán rájöttem, hogy a képen sehol nincs ajtó...

A sok ember közt maradni egyedül a világ egyik legfájdalmasabb, legijesztőbb érzése – a számomra legalábbis. És azt kell mondjam, a könyv elolvasásáig azt hittem, ez a féle társas magány egyáltalán nem gyakori, hogy én vagyok ekkora lúzer és éppen ez a félelem gátolt meg abban is, hogy ezzel az érzéssel, gondolattal másokhoz forduljak, hogy a félelmeimet, szorongásaimat megoszthatóvá tegyem.

De amikor azt olvasom, hogy Andy Warhol, a legtöbbek fejében a popart leghíresebb képviselőjeként élő ikon rettegett attól, hogy unalmas és hogy képtelen kapcsolódni másokhoz, akkor valahogy mégis megnyugszom, felteszem a lábam a fotelben, és ha épp egyedül érzem magam, akkor bizony egy kicsit sajnálkozom az érzés felett, aztán Warholra gondolok. Arra az emberre, akit csillogás vett körbe, bárhová nézett, akinek mindenki a barátja akart lenni, de aki inkább 20 sziámi macskával élte le az életét, amelyek közül mindet Samnek nevezett.

a magányos város,magány,könyv

Olivia Laing ebben zseniális: megmutatja, hogy egy nehezen megosztható érzéssel közel sem vagyunk egyedül, és ez bizony olyan érzésekkel töltött el olvasás közben, mint amikor egy szobában, ahol tízen izzadnak, egy vasárnapi ebéd után kinyitják az ablakot. Hirtelen lett levegő. És hogy mi a híd? A híd (ebben nagyon hiszek) a művészet.

„Annyi mindenre nem képes a művészet. Nem hozza vissza a holtakat, nem rendezi a vitás kérdéseket barátok között, nem gyógyítja az AIDS-et, nem lassítja a klímaváltozást. Mégis van valami sajátos szerepe: beindít valami emberek közti kommunikációt, egymást addig nem is ismerő felek között, akik ettől fogva átjárják, gazdagítják egymás életét. Képes meghitt közelséget teremteni, sebeket begyógyítani, még inkább: tudatosítja, hogy nem kell minden sebet gyógyítani és nem minden heg csúf.”

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.