Klasszikus forgatókönyv: apa estig dolgozik, addig tartom a frontot, majd amint vacsoraidő előtt öt perccel benyit az ajtón, a gyerekek visongva lerohanják. Evés, fürdés, fektetés, és már jöhet is az énidő, a miidő! Azaz jöhetne, ha a férjem nem csak a telefonját nyomkodná hullafáradtan, vagy el nem aludna egy ültő helyében a kanapén.

Nem volt sétagalopp, de túléltük ezt az időszakot. Viszont az idén fordult a kocka. Úgy döntöttünk, ideje visszamennem dolgozni – pont akkor, amikor a mérnök férjem a multi után egyéni vállalkozásba kezdett. Picit döcögősen ment neki a váltás, eleinte nem volt túl sok munkája. Értem viszont marketingesként kapkodtak a cégek, úgyhogy nem volt hová teketóriázni, munkába álltam. Közben beütött a karantén, pont, amikor bölcsibe akartuk szoktatni a kétéves kisfiamat. Hoppá, most mi legyen? Semmi gond: most anya jár dolgozni, és apa marad otthon. És tudjátok, mi történt? Óriásit nőttünk egymás szemében a férjemmel. Az első nap végén, amikor hazaértem, csodálatot láttam a tekintetében: te ezt csináltad minden egyes nap, éveken át? (Na jó, abban azért nem volt home learning.) Akkor azért éreztem némi elégtételt. (És igyekeztem nem tudomást venni a ki nem teregetett mosott ruhákról, valamint a fél lakást beborító legódarabokról.)

Megmondom őszintén, én is hasonlót éreztem: á, szóval ilyen az, amikor a család megélhetése nyomja a válladat, végiggürized a napot, majd hazaérkezel, és kezdődik a nyúzás, csak másképp… Hát igen, bólogatott a férjem, majd a fülembe súgta: „tudod, ilyenkor egy kicsit nagyobb kerülőúton kell hazajönni”. Visszanyeltem a kérdést, hogy ő vajon hányszor tett kerülőutat korábban, ez nem az a pillanat volt, különben is, mindent értek.

Ami azt illeti, néha most is úgy érzem, agyonnyom ez a kettős teher: a munkahelyen is teljesíteni, és családanyaként is helyt állni. Próbálom a pozitív oldaláról megfogni a dolgot: azt szoktam mondani magamnak, hogy az egyik helyről a másikra megyek pihenni. A múltkor adódott egy áldott pillanat: az egyik nap egyedül voltam a munkahelyen, mert a többiek továbbképzésre mentek. Csodálatos csend és nyugalom honolt az irodában. Hatékonyan végeztem a dolgom, majd leszaladtam a sarki gyrososhoz, és hoztam magamnak ebédet. Már épp neki akartam látni – tudjátok, a pillanat, amikor leülsz a székre, elernyeszted a fenékizmaidat, és beszippantod a sült hús illatát –, amikor csörgött a telefon. A nyolcéves nagyfiam hívott otthonról: „Anya, nem tudjuk levenni Mikikéről a pólót!” Tudtam, miről beszél. A kisfiam néha teljesen bedurcázik öltöztetés közben, megmakacsolja magát, és se ki, se be, se fel, se le. De ebben a szent pillanatban képes voltam azt érezni, hogy ez nem az én problémám. „Tudjátok mit? Vágjátok le róla!” - mondtam, kinyomtam a telefont, és beleharaptam a gyrosba. Soha nem esett még ennyire jól.

Pár apróság, amivel feldobhatod az irodádat vagy akár az otthoni munkasarkodat is.