Borítókép: Mit tettem, amikor az üzletvezető nyilvánosan cseszte le az alkalmazottait? Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

Mit tettem, amikor az üzletvezető nyilvánosan cseszte le az alkalmazottait?

A férjem és én Magyarország csodás kisvárosában töltöttünk néhány tavaszi napot. Olyan volt, mint egy derűs mesében, lágy napsütés, csobogó folyó, gyógyvíz, isteni kávék és borok, ínyenc kolbászok. Lustán ettük-ittuk-úsztuk végig a három napunkat, utolsó este pedig úgy döntöttünk, kitelepedünk egy búcsúlevesre a helyi kifőzde balzsamos teraszára.

Odabent kellett rendelni, vállaltam a feladatot. Már akkor éreztem, hogy komoly feszültség vibrál a levegőben, amikor a pulthoz léptem. Két fiatal lány volt a felszolgáló, egyik sem több huszonötnél. Egyforma uniformist viseltek, pipacspiros arccal támaszkodtak a kávégépnek, egyikük idegesen játszott egy tányérral, a másik szemlesütve lépett hozzám, hogy felvegye a rendelést. Jó estét kívánok.

Tőlünk kevéssel balra egy harminc körüli, rövid szőke hajú, műszempillás nő állt. Az ő arca is vörös volt, csak bámult a lányokra. Hamar kapcsoltam, ezek hárman valamilyen rejtett interakcióban állnak egymással, csak számomra még nem nyilvánvaló, hogy miért és mennyiben. Sok töprengésre mondjuk nem volt időm, mert még ki se mondhattam, mit szeretnék kérni, a szőke nő előrelépett, és elsziszegte a mondatot, ami az elmúlt percekben valószínűleg kétszázszor hangzott el:

-Ilyenkor miért nem szóltok?

Az egyik lány reszkető szájjal nézett rám. Várta a rendelést. Mit tagadjam, belém forrt a szó, de végül elsuttogtam, hogy két levest kérek szépen, ha lehetséges. Boldogan rebbent odébb leadni a szakácsnak a rendelést. A szőke nő akkor már folyamatosan beszélt. Nem ordított, mégis agresszív volt a hangja. Bugyborékolt belőle a fojtott düh. Mintha ott se lennék.

-Felhív engem az a nő, és megállás nélkül nyomja. Az eszem megáll tőletek. Mert nem szóltok. Ilyenkor szólni kell nekem, basszus. Mikor jegyzitek meg már végre? Felhívtok, elmondjátok. Főnök, itt egy elégedetlen vevő. Olyan nehéz ezt felfogni?

-Mi hívtunk. – védekezett a lány, aki pechjére ott maradt. – Hívtunk, de nem vetted fel.

-Hát hívtok újra, basszus!

Hátranéztem. Két pár vacsorázott a teremben. Az egyik halkan beszélgetett, a másik szigorúan az ételre szegezte a szemét. Hallaniuk kellett minden szót, de úgy döntöttek, nem avatkoznak közbe, nem az ő dolguk, intézzék el ezek egymást közt a párhuzamos univerzumban.

-De olyan gyorsan történt minden. – magyarázta a lány egyre fakuló hangon. – Én szóltam neki, hogy már nem ugyanazok az árak. Előre szóltam. Mégis balhézni kezdett, amikor kivittem a számlát, és utána már hiába mondtam, hogy…

-Nem érdekel. – emelte meg a hangját nyomatékkal a szőke. – Nem ér-de-kel. Megmondtam, vagy nem mondtam meg, hogy ilyenkor nekem szóltok? Én tudom, hogyan kell a vendégekkel bánni. Szóltok. Megkerestek. Addig telefonáltok, amíg elő nem kerülök. Világos?

Az a benyomásom támadt, hogy ezeknek a lányoknak a munka: drill, szenvedés, verejtékszagú gladiátorküzdelem. A szőke rám nézett. Talán más habitusú vendégeknek jobban örült volna, olyanoknak, akik hálásan bólintanak, hogy maga aztán tudja, hogyan kell velünk bánni, és nem olyan meglepetten néznek rá, mint én. De lehet, hogy meg se látott. Visszaérkezett a másik lány, nyújtotta felém a blokkot, suttogva mondta az árat, mintha attól tartott volna, nekiállok balhézni én is. A szőke nő fújtatott, a szemeit forgatta. Kifizettem a leveseket, borravalót adtam. A két lány megsemmisülten állt a kávégép mellett.

-És azt senki nem tanította meg a hölgynek, hogy ha már ilyen stílusban beszélünk, azt semmiképp sem a vendégek előtt tesszük?

A bomlás szelleme végigsöpört a kifőzdében. Némi csend után kinyílt, majd becsapódott a bejárati ajtó. Azt már az egy pohár bort hálából felajánló – nem fogadtam el – lányoktól tudom, mert látni nem láttam, hogy a szőke hölgy feldúltan hagyta el a helyiséget. Talán meglátta, hogyan fest kívülről mások szemében, és elszégyellte magát. Vagy csak erőt gyűjt egy újabb hadművelethez, melynek neve: alázzuk meg minél jobban az alattunk állókat.

Értem én. Valakit mégiscsak utálnunk kell. Olyan nincs, hogy senki nem tehet semmiről. Mármint arról, hogy szar az élet. Valaki emiatt az alkalmazottait utálja. Bizonyos fokig érthető. De talán engem se néz senki felforgató anarchistának, ha azt mondom, reménykedem benne, hogy a lányok gondolkodás nélkül felmondtak.

Mikor menekülj egy étteremből? Galériánkból megtudhatod!