Mit tanultam anyukámtól, nagymamámtól? 4 történet a szerkesztőségünkből

anya,nagymama,tanítás,psziché,lelkem Forrás: Kedves Katalin
Egy mondat (sok mondat), egy mozdulat, egy hangsúly és ezer más apróság: tanítások, amik belénk égtek.

Képszerkesztőnk, Kedves Kata egy fotóval mesél a nagymamájáról: róla készítette cikkünk illusztrációját. Kettejük különleges kapcsolatáról bővebben is mesél majd a következő Éva magazin lapszámban, persze egy csomó szép fotóval kísérve!

Eörsi Sarolta, evamagazin.hu főszerkesztő-helyettes:

"Anyukámtól mindenképp sokat tanultam: megtanított rá, hogy mi a különbség jó és rossz, értékes és értéktelen, igazságos és igazságtalan között. Jó pár dologra nem tanított meg: főzni, öltözködni, sminkelni. Ezeknek utólag nagyon örülök, hogy önállóan fedezhettem fel őket, amennyire tőlem telt. De az ilyen morális alapvetéseken túl volt egypár apróság, amit tőle tanultam, és amivel kénytelen vagyok egyetérteni (hát igen, a kénytelen szó az én szegénységi bizonyítványom):

„Csak arra a fára mássz fel, amiről le is tudsz mászni egyedül.”

Soha nem segített lemászni a fákról. Inkább megvárta, amíg lekászálódom, még ha közben be is sötétedett. Gondolom, ezt az életbölcsességet átvitt értelemben is lehet alkalmazni.

„Fekve nem lehet dolgozni.” Ezt olyankor mondta, amikor kicsit túl kényelmesen helyezkedtem el tanulás közben a fotelben vagy pláne az ágyon hasalva próbáltam leckét írni. Sajnos igaza volt: a munkához egyenes derék kell, másképp koncentrálni se lehet rendesen, meg el is gémberednek az ember tagjai. Ami azt illeti, mostanság a legtöbbször a kanapémon ülve dolgozom, de ott sem dőlök hátra. A munkahelyemen meg (ha jól emlékszem, mert már lassan két hónapja nem jártam ott) én vagyok az egyetlen, aki egy faszéken ül, nem pedig fancy görgős irodai széken. Azon egyszerűen elalszom egy idő után.

Guttray Móni, sales content editor:

"Tőle tanultam meg, hogy adni a szeretteidnek az egyik legjobb érzés. Nincs az a családi ebéd, amin távozáskor a legfinomabb fogásból ne kerülne elő egy kimentett adag elvitelre, mert:

A papával mi már úgyis sokat ettünk belőle!

Az ehhez használt tárolódobozok, amiket „majd kérek vissza”, igaziból „maradjanak csak nálad, vagy add a nővérednek, mert ezeket mikrózni is tudjátok”. Amikor megdicsérem a pólóját vagy a blúzát, szimpla köszönöm helyett mindig az válasz, hogy „Kéred? Vidd csak el!” – mert az, hogy a méretünk és a stílusunk is teljesen más, lényegtelen. Növények nélkül lehet élni, de nem érdemes, ezért is vannak úgy összerakva, hogy a legtöbből „le lehet csippantani egy hajtást”, hogy máshol gyökeret eresszen."

Dudics Emese, Éva magazin főszerkesztő-helyettes:

"Nem emlékszem konkrétan a „tanítás” pillanatára, sőt, arra sem, hogy ezek egyáltalán elhangzottak. Mégis biztos vagyok abban, hogy a következő elvek anyukámtól származnak, és miatta égtek belém.

Például hogy nem veszünk fel semmit, ami sárga. (Azóta ezt én már áthágtam.)

Hogy a „benneteket” szebb, mint a „titeket”.

Hogy nem eszünk bele egymás ételébe.

(Ő szól belőlem, amikor szigorúan megdorgálom az enyéimet, hogy lenyalt kanalat nem teszünk vissza a lekvárosüvegbe. Nem bírom megállni.)

És a főszabályok főszabálya: idegen helyen nem ülünk rá a vécére. Hát persze, ezt minden gyerek az anyukájától tanulja. Az enyém is. Kábé hároméves volt a kislányom, amikor Mamáékhoz megérkezve a vonatút után büszkén újságoltam, hogy L. pisilt a vonaton, és természetesen megoldottuk, hogy közben a főszabályt is betartsuk. Sütkérezni akartam még a sikerben, ezért visszamondattam kis nebulómmal a leckét. Miért takartuk le a vécédeszkát papírral? „Mert hidegen nem ülünk rá!”

Tomsits Tímea crossplatform főszerkesztő:

"Engem a nagymamám nevelt fel, aki beleszületett az első világháborúba és anyaként élte át a következőt. Nélkülözés, hat osztálynyi elemi, korai özvegység két gyerekkel és futószalag melletti munka az egykori Kismotor és Gépgyárban – az élete címszavakban.

Az ő szeretetnyelve a főzés, mosás, takarítás és a merev szigor volt, amit sokáig (most már úgy gondolom, túl sokáig) nem tudtam megbocsájtani neki. Vágytam rá, hogy többről szóljon a kapcsolatunk akkurátusan vasalt és hajtogatott ruháknál, meg az időről-időre feltett kérdésnél: mit főzzek? Csakazértis azt válaszoltam, hogy nem tudom. Később már csak azt, hogy mindegy.

Nagyi nekem azt hagyta örökségül: a nő kiszolgál, ő az utolsó a sorban, sámlin ebédel, míg a többiek az asztalnál.

Amikor tizenkilenc évesen becsuktam magam mögött a gyerekkorom ajtaját – ez szó szerint is azt jelentette, hogy pakoltam és vissza se néztem –, én is tudtam főzni, mosni, vasalni, kis- és nagytakarítani, fehéríteni, keményíteni, varrni, háztartási pénzt beosztani. De szolgálni nem akartam senkit. Mindazzal, amit otthonról hoztam, a saját önállóságomat akartam megalapozni.

Engem így tanított feminizmusra a nagyanyám, a maga antifeminizmusával. (Bár a szót nem kedvelem, annyi téves képzet tapad hozzá, hogy sokakból ellenérzéseket vált ki.)

Nem tudom, belőlem mikor válik nagymama, de a lányom épp tizenkilenc, így hát nemsokára ő is becsukja majd maga után azt az ajtót. Én meg azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban kérdezem tőle: mit főzzek? És ugyan ritkán jut időm vasalásra, de olyankor nagy szeretettel hajtogatom élére a ruháit."

Kedves Nagymamák! Olvassátok szeretettel!