Tizennégy éve dolgozom ezen a munkahelyen. Sokáig kifejezetten szerettem itt lenni. Sosem volt egy nagy szellemi kihívás, de mindig jóban voltam a kollégák többségével, nem fúrtuk egymást, szívesen jártunk együtt kávézni, ebédelni, néha kocsmázni is. Nagyjából egy évvel ezelőtt azonban minden megváltozott, és erre a testem úgy reagál, ahogy korábban nem tapasztaltam.

A kálvária azzal kezdődött, hogy összevesztem Terivel. Ő az egyik távolabbi munkatársam, sosem voltunk barátok, de korrektül dolgoztunk együtt. Hirtelen azonban a fejébe vette, hogy én ilyen-olyan módon szabotálom a munkát, ártok a cégnek, és ártok neki is. Nem részletezem, nagyon összevesztünk, és ki se békültünk mind a mai napig. A harmadik konfliktus után néhány órával, estefelé éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Kirohantam a vécére, és hánytam, mint a lakodalmas kutya. Mivel a menzán aznap valamilyen furcsa állagú húst adtak, azt gondoltam, biztos elcsaptam a hasamat.

Egy ideig a jelenség nem ismétlődött meg, el is feledkeztem róla. Aztán szép lassan elkezdett romlani a hangulat a cégnél. Először is nem kaptuk meg a beígért fizetésemelést, aztán meg nem emeltek annyit, amennyiről szó volt. Az új főnök, aki állítólag valamilyen magánéleti problémával küszködött, rosszkedvében egyre többször szúrt ki velünk, ráadásul észrevétlenül kialakított magának egy hajbókoló holdudvart, és aki nem tartozott bele, annak fokozatosan lehetetlenítette el a létezését. Az iroda hamarosan komplett panaszklubbá alakult át, a korábban összetartó és empatikus kollektíva klikkesedni kezdett. Vagy sosem volt igazán összetartó, csak a látszat… már nem tudom. Mindenesetre Teri hamarosan kilépett, és követte őt legalább öt kolléga.

Biztos azt kérdezi magában mindenki, miért nem mondtam fel én is. Csak azt tudom mondani erre, hogy tizennégy éve dolgozom ezen a munkahelyen. Itt kezdtem főiskola után, ez a második otthonom, a fél életem ideköt. Rengeteg emlék, kapcsolat, nevetés, találkozás jut róla eszembe. És nem is vagyok az a rugalmas típus, aki hamar el tudja tépni a szálakat, és továbblép, mintha mi sem történt volna.

Szóval türelmes voltam, és megvártam a második hányást. Aztán a harmadikat. A negyediket. Az ötödiket. A hatodikat. A hetediket. Hamarosan azt vettem észre, hogy minden egyes reggel hányok elindulás előtt, kivéve természetesen a hétvégéket. Megpróbáltam kihagyni a reggelit, hátha az a ludas. Semmi nem változott. Orvosi kivizsgálásra is elmentem. Természetesen semmilyen szervi okot nem találtak. Nem halogathattam tovább a felismerést: annyira komoly krízist élek át a munkahelyemen, hogy a testem drasztikus módon tiltakozik ellene.

A férjem szinte mindennap megkér, hogy mondjak fel végre, mielőtt komolyan megbetegszem. Nincs ugyan sok pénzünk, de biztos hamar találok másik állást, és ő is vállal majd túlórákat. Igaza van. Próbálom rávenni magam a döntésre, de egyelőre nem sikerült. Ha arra gondolok, hogy el kell innen menni, ugyanúgy a hányinger kerülget, mint bemenetelkor. Kétségbeejtő érzés: nem bírok maradni, de távozni sem tudok. Így persze nem mehet örökké. Év végéig adtam határidőt magamnak. Ha még decemberben is ugyanígy kezdődnek a reggelek – és nincs kétségem afelől, hogy nem fognak megjavulni –, akkor felmondok. Még akkor is, ha az az ára, hogy egész nap hányok majd, mint akinek rettentő sok mocsoktól kell megszabadulnia.

Lenti galériánkban a munkahelyi bullying hat jelét ismerheted meg!