Utálok végigsétálni a szülővárosomban. Utálom, amikor lépten-nyomon megállítanak és a fülembe lelkendeznek. Édesanyád volt a kedvenc tanárom! Anyukád olyan tündéri volt mindenkivel! Magdi néni volt a szuperkedvencem! Ésatöbbi. Bólogatok, miközben kiráz a hideg.

Anyu középiskolai tanár volt ugyanabban az gimnáziumban, ahova ő járt annak idején, és ahova – sejthető – engem is beiratott. Ez a belterjesség biztos sokakban kelt kellemes érzéseket, én azonban nem tartozom közéjük. El kell ismernem persze, hogy anyu kivételesen jó tanár volt. Türelmesen viselkedett azokkal a diákokkal, akik lentről küzdötték fel magukat, a kiváltságos helyzetben lévő gyerekeket pedig arra bíztatta, hogy mindig többet teljesítsenek. Könnyű megérteni, miért kedvelték őt az emberek, és miért szeretik sokan még ma is.

Ezeket a példás dolgokat azonban szinte kizárólag a tanítványainak tartogatta, nekem a híres türelméből, megértéséből és kedvességéből kevés jutott. Helyette állandó fáradtságot, kedvetlenséget és csalódottságot kaptam tőle, amiért nem olyan lettem, amilyennek elképzelt.

Melankolikus természetnek születtem például, a családban viszont mindenki mozgékony, élénk és beszédes volt (édesapám is, aki még kiskoromban elhagyta anyámat, és néhány évvel később meghalt). Talán már a csendességem sem tetszett neki. Szerettem a sportokat, amit az értelmiségi közegem nem sokra értékelt, ezért egyedül tanultam meg görkorcsolyázni, deszkázni, biciklizni. Basszusgitároztam, egy ideig doboltam is. Mindent egyedül küzdöttem ki magamnak, anyu ezekre a tevékenységekre csak megvető ajakbiggyesztéssel reagált.

Szinte csak a társadalmi viselkedésem és az iskolai jegyeim érdekelték. Folyamatosan azt hangoztatta, mit gondol a „haspólós, rúzsos, vastag szájú” lányokról az iskolában, és hogyan kerüljem el, hogy olyanná váljak, mint ők. Volt egy kis terület a gimi bejáratánál, ahol néhány lány reggelente együtt lógott; anyám gátlástalanul csak „ribancállványnak” nevezte. Egyszer rajtakapott, hogy ott ácsorgok néhány osztálytársammal: napokig morgolódott és célozgatott, mi lesz belőlem, ha így folytatom.Kedvenc elfoglaltsága az volt, ha rajtam gúnyolódhatott. Megjegyzéseket tett az alakomra, a fenekem méretére, a ruháimra, a sminkemre. Nem szerette, hogy – szerinte – csámcsogok az asztalnál. Kritizálta a könyveket, amiket választottam. Elégedetlenkedett a négyeseimmel. Több időt kellene tanulással töltenem, mondogatta, és kevesebbet telefonálgatnom. Reggelente együtt mentünk suliba – fel sem merült, hogy a barátaimmal is mehetnék - és ezek a séták mindig konfliktusokhoz vezettek. Napközben sem volt jobb. Elég volt szembe találkoznom vele az iskolai folyosón, máris görcsbe ugrott a gyomrom. Tudtam, hogy árgus szemekkel figyel, és este megkapom tőle a magamét.

Tizedikben úgy döntöttem, nem járok többé ugyanabba a suliba, ahol anyu tanít. Persze vérig sértődött, úgy kezelt, mint egy árulót. Minden hónapban megkaptam tőle, hogy „cserben hagytam”. Még tizenöt-húsz évvel később is.

Megértettem, hogy az aljassága valójában nem rólam szól, hanem róla (megviselte a válása, az apám halála), de ettől nem lett kevésbé bántó. Mire a hetvenes éveibe lépett, én pedig a negyvenes éveimet tapostam, a köztünk lévő szakadék túl mélyre nőtt, a sebek túl súlyosak lettek ahhoz, hogy be lehessen őket gyógyítani.

Hetvennégy évesen, váratlanul halt meg. A temetésen eljátszottam a rám osztott szerepet, hűséges lányaként viselkedtem, könnyekkel a szememben hallgattam meg azt a néhány tucat embert, akik újra és újra elmondták: „Az anyád volt a kedvenc tanárom…”, és meghatottan megköszöntem nekik. Most, a halála után két évvel is elő- előfordul, ha a fővárosból a szülővárosomba látogatok, hogy valaki lelkendezik, milyen nagyszerű személyiség volt az anyám. De egyre kevésbé hat. Egy nap már nem lesz senki, aki elmondja, és ez egy cseppet sem fog zavarni.

Olvass a galériában örök nevelési bakikról!