December 23. A készülődés szentsége

Novemberben keresztülestem Tudjukmin, azóta mikrouniverzumom nagyot fordult: már be merem tenni a lábam a korábban akkurátusan elkerült plázákba, boltokba, piacra. A tömeg mindenütt vágóhídra terelt marhacsordaként szorong, bizonyos helyekre nem jutunk be, mert limitált a létszám, a halvacsoráról pedig a kilométeres sor beszél le bennünket. Amúgy otthonos és meghitt a táj: a díszkivilágítás, a giccses lampionsereg, a heterogén emberlerakat (műszempillás lányok, önmagukkal társalgó nyugdíjasok, felesező, cserzett arcú piaclakók) mind ugyanaz, mint tavaly, csak a maszkhadsereg különbözteti meg az idei decembert a korábbiaktól. Még az is stimmel, hogy az emberáradat miatt időnként erőt vesz rajtam a kiútkereső lendület, és hazafelé nyargalva a kirakatba vágnám az összes csomagot, vagy lefejelném a járókelőket, hátha úgy könnyebb lesz.

December 24. Akik túl korán érkeznek

Arra ébredek hajnalban, hogy lever a víz: végigsöpört rajtam a kollektív tudattalan összes archetipikus rémálma. Nem vettem ugyanis bort. Sőt nyomtatni is kell még, ajándékot, amit teljesen elfelejtettem. Rohanunk a kisboltba, keresünk fénymásolót, nemcsak mi nem állunk a helyzet magaslatán, tele van a város vásárlóval. Felettes énem méltósággal igyekszik megakadályozni, hogy az indulat szikrát vessen.

Otthon sincs nyugi, a macska a nappaliban rég elvesztett szabadságának darabkáit keresi, kergetőzni akar, hullnak a fáról a zselés szaloncukrok, mint a népdalban a szilvák. Anyám jön szentestére, a megbeszéltnél másfél órával korábban érkezik, azt hitte, négytől végleg leáll a négyeshatos. Én cicanadrágban és kinyúlt pólóban állok a felporszívózatlan szoba közepén, a barátom épp hogy felhúzta a nadrágját az alsógatyájára. A szuperegó feladni készül, anyám fapofával közli, ő leül egy sarokba és olvasgat, meg se nyikkan, készülődjünk nyugodtan, tegyünk úgy, mintha itt se lenne.

A töltött káposzta és a beigli mindazonáltal jó, megy a karácsonyi jazz és a villanypazarlás. Az est koronavírusos stichjét a témák egy része („Ti beoltatjátok magatokat, ha megérkezik a vakcina?”) és az ünnepi dekornak is beillő maszkok adják, amúgy a négy fal között minden olyan, mint rég. Gyerekkoromban úgy képzeltem, az angyalka egy gyufásskatulyában lakik, ez ma már nem így van, nyugodt szívvel gyújtom meg a gyertyákat és a csillagszórót, és nem félek, hogy porig égetem vele valakinek az otthonát.

December 25. Kínai tea

A barátom huszonéves gyerekeit várjuk vacsorára, és nem szeretnék a nagyotmondás bűnébe esni, de az efölött érzett izgalom nyújtja egész napunk sava-borsát. Ki sem látok a házimunkából, még azt is lesuvickolom, ami nincs, és nemsokára eltöröm a kedvenc poharamat, ami miatt vigasztalhatatlan leszek, de aztán mégis elmúlik, meglepően gyorsan. Ég a Sparos gyertya, ég, megjönnek a fiatalok, kezükben titokzatos készlet, úgyhogy megzabáljuk a vörösboros marhapörköltet, három órával később pedig túl vagyok életem első kínai teaszertartásán. Liliputi csészékbe töltünk sok kör finom földízű teát, és kulturáltan csevegünk a Covidot túlparázó szomszédokról és az avas jakvajról (kicsit kilóg az estéből a rituálé előtt megeresztett poénkísérletem, miszerint olyan ez, mint az első drogozás). Később majd megfájdul a fejem és éjfélkor sem tudok elaludni, de ezt akkor még nem tudom, egyszerűen csak jól érzem magam.

Megint kevés a jel, hogy egy vírus kataklizmaszerűen dúlta szét a hétköznapjainkat. Ja, de. Hét után öt perccel a srácok sietősen felcihelődnek és loholnak haza, mert közelít az este nyolc szelleme. Bánatos vagyok, az utolsó korty teának is lőttek. Kösz, kijárási tilalom!

December 26. Angyal a gyufában

Jó ötletek általában nem potyognak a futószalagról, de a varázstea az ünnepi klímával karöltve csodát tett: reggel már a gépnél ülök, és oldalakat írok össze (a fele hobbi, a fele munka). Anyámat még szenteste meggyőztem, hogy nem feltétlenül jó ötlet betoppanni másfél órával korábban, ennek bizonyító erejű dokumentuma, hogy most pontosan érkezik. A mai állomás a 11. kerület, decens családi ház kerttel, apámmal, a feleségével, és a három féltestvéremmel. Nincs puszi, se karácsonyi összeborulás, a nappaliban viszont nagyképernyőn toporog a családunk másik fele: a húgom, a férje és a két gyerek Zürichből. Erről a budapesti karácsonyról leamputálta őket a Covid. Take a walk on the wild side, azért van bor, Martini, vodkatonik, piros alma, mogyoró, Mennyből az angyal, O Tannenbaum, Betlehemi királyok, sőt, valahogy idekeveredik a Fonográftól a Vén vagyok, akár a föld is – ez az este a Nagy Közös Észak- és Közép-Európai Elandalodás. Húgom az Északi Jó Boszorkány, mindenkiről személyes portrékat írt, ahogy ő lát minket, fel is olvassa, ez se jutott volna az eszébe, ha csak egy uncsi repülőútba kerül, hogy hazajusson. Koccintunk a képernyőn, Ádámmal rejtvényfejtőset játszunk, Mila megmutatja a babáit, majd leül rajzolni a számítógép elé, és kuncog, mintha színpadon lenne. Betárazott vidámság, dobozba zárt varázs, virtuálszeretet. A helyzet természetellenessége a hónapokig tartó online oktatás után már meg se kottyan.

Ahogy az se, hogy hétkor indulni kell, mert bezár a bazár. Budapest leereszti a függönyöket, elillan az élet, a városkompozíció a ledfüzérek ellenére sötét tónusú, sehogy sem illik a havas-rénszarvasos mesevilághoz. „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz”, s vele a megváltás is, inkább érzem, mint gondolom ezt, mert olyan időszak van, amikor nem érdemes gondolkodni, pláne hinni abban, hogy valami valahogyan lesz. Nyolckor csillagszórót gyújtunk a csendes éjben, s amikor kialszanak a vacak kis rudacska szikrái, eszembe jut az angyal, aki a gyufásdobozban lakott. Remélem, hogy barátságos, meleg helyen él mostanában, és biztos jól elvan nélkülem.