Ha gyakran lehülyézed magad, azon nem ártana változtatnod

Borítókép: Ha gyakran lehülyézed magad, azon nem ártana változtatnod Forrás: unsplash.com
Iskolás srácok ballagnak az utcán. – Akkora egy barom vagyok! – mondja a középső, egy szimpatikusan torzonborz kölyök. Nagyot csap a kezében cipelt hátizsákra. – Tudtam a megoldást, mégis elszúrtam a dogát! – Ekkora idiótát még nem látott a világ – vicsorogja, és dühös futással köszönés nélkül maga mögött hagyja a többieket.

A háromévesforma Gabika a nagynénjével játszik – a hölgy orrát tekeri különféle alakzatokba. Kuncognak, majd a „néni” következik, kismalaccá változtatván a kisfiú ábrázatát.

– Milyen csúnya vagy! – évődik.
– Nem is vagyok csúnya! – tiltakozik Gabika önérzetesen.
A nagynéni szeme felcsillan: látja, hogy itt filozófiai tanításban részesülhet.
– Hát milyen vagy? – szalad magasra a szemöldöke.
– Szép és okos! – vágja rá Gabika meggyőződéssel. Majd pillanatnyi gondolkodás után hozzáteszi: – És ügyes!

Az ilyenfajta, fennhangon történő megjegyzéseknél jóval gyakrabban minősítjük önmagunkat belül.

A közhiedelem úgy tartja, hogy csak a bolondok és esetleg a magányos emberek beszélnek magukban. Pedig a belső beszéd a „gondolkodásnak” nevezett folyamat egyik fő része, csak többnyire nem hallatszik ki a külvilágba. Sőt, gyakran magunk sem figyelünk oda, micsoda hangokat is szólaltatunk meg odabent. Ha nagyon elegünk van az emberekből, kivonulhatunk egy barlangba remetének. (Tanúsíthatom: érdemes kipróbálni.) Csakhogy akkor is lesz valaki, akinek a gondolatai folyamatosan záporoznak ránk: mi magunk. Legalábbis az első húsz–harminc évben, amíg el nem érjük az emelkedettebb tudatállapotokat.

Ha addig életünk részét képezi a belső beszéd, valószínűleg egyáltalán nem mindegy, hogy miket szövegelünk magunkban. A belső nyelvi minták pontosan ugyanúgy hatnak, mint a külsők, és gyakran tükrözik azokat. Aki rendszeresen szid másokat, önmagát általában még kegyetlenebbül szapulja odabent. A derűs, kiegyensúlyozott személyiségek ezzel szemben kellemes gondolatokkal kényeztetik magukat.

Kedves Olvasó, te vajon miféléket szoktál mondani magadban magadról? Gondolkodj el egy kicsit és idézd fel a belső hangokat! Szoktad-e hülyének, lustának, ügyetlennek, rondának és efféléknek titulálni önmagadat?

Amennyiben mostanáig netalán előfordult volna ilyesmi, hadd emlékeztesselek, hogy valójában szép vagy, okos és ügyes. Ezenkívül tele vagy kíváncsisággal, kreativitással, humorral, szeretettel meg egyéb mély érzelmekkel, erővel, bátorsággal és nemes vágyakkal. Ezek egytől egyig eredendő, veled született tulajdonságok.

Mit mondasz? Hogy akkor miért művelsz időnként hülyeségeket? Ja, hát a napot is néha felhő takarja, de attól még fent van az égen. És bizonyára te is követtél már el olyan hibákat, amelyek nélkül sehol sem lennél az életben. Tényleg, elfelejtettem említeni: tanulékony és fejlődőképes is vagy. Ezért is fontos az önkritika. Ahelyett, hogy – a politikusok módján – tévedhetetlennek hinnéd magad és a végén teljesen elszakadnál a valóságtól, nagyon is bölcs dolog javító szándékkal megvizsgálnod a cselekedeteidet.

Éppen ez az első, amire érdemes megtanítani a belső hangjainkat: miközben önmagunkról bátorító, biztató és erősítő megjegyzéseket tesznek, a tetteinket szabadon bírálhatják. Mégpedig minél konkrétabban, hogy tanulhassunk belőle. A „barom vagyok” csak arra jó, hogy pocsékul érezzük magunkat tőle.
A „baromságot csináltam” hasznos lehet, amikor mások előtt szabadkozunk. Ha tényleg fejlődni akarunk, azt kell megállapítanunk, hogy pontosan min akarunk változtatni. „Túlságosan a saját nézőpontomra koncentráltam, nem éltem bele magam az ügyfél helyzetébe.” Vagy: „Amikor interjúra megyek, ezentúl fél órával korábban elindulok, mint rendesen.”

Ez már átvezet a következő pontra: hogy mikor jelentkezzen a belső hang. Valószínűleg nem érdemes túl nagy energiát fektetni a már úgyis elrontott dolgokon való sopánkodásba. Arra akarjuk megtanítani a belső hangjainkat, hogy előre szóljanak, amikor még tehetünk valamit az ügy érdekében. „Hétfő! Ma adatmentés.” Vagy: „Csingiling! Fél óra múlva kilépek az ajtón!”

A harmadik megvizsgálandó tényező, hogy milyen hangszínen szólunk magunkhoz. Vajon tényleg Darth Vader hangja váltaná ki belőlünk a megfelelő erőforrásokat? Kinek van kedve odafigyelni egy zsörtölődő, szitkozódó, letargiás vagy éppen hisztérikus hangra? Ha megtanítjuk magunknak, hogy bársonyos, fuvolázó, vicces, érdekes belső hangokat szólaltassunk meg odabent, nemcsak az életünk lesz kellemesebb, de jobban meg is fogadjuk a tanácsukat. A belső hangok átalakulása lehet, hogy tovább tart öt percnél, de szerencsére már most elkezdődhet, akár magától is. Mivel szép, okos és ügyes vagy, rájöhetsz a nyitjára. És van egy váratlan előnye: amikor már az eddiginél is jobban szokásoddá válnak
a pozitív belső gondolatok, észreveheted, hogy a körülötted élőkhöz is kedvesebben, nagyobb tisztelettel és hatékonyabban szólsz. Megérdemlik, hisz ők is szépek, okosak, ügyesek és eredendően jók. Milyen örvendetes, hogy ezentúl lesz valaki, aki emlékezteti erre őket!

Ez is érdekelhet: