Pár nap múlva itt a karácsony. Tudom, hogy ilyenkor szép, felemelő dolgokról illik írni, de azt megtettem múlt héten, ráadásul szerintem fontos tapasztalat, hogy az ünnepek közeledtével (és nyilván az év végi hajrával párhuzamosan jelen lévő készülődési kötelezettségekkel összefüggésben) a legtöbb ember valahogy egyre ingerlékenyebb és türelmetlenebb. A buszok, metrók és villamosok kiváló terek ennek megfigyelésére: a kis helyeken összezsúfolt utasok között szinte tapintani lehet a feszültséget.

Az egyre idegesebb emberekből pedig mindemellett egyre nagyobb csomagokkal közlekedő emberek lesznek, amely csomagokkal lehetetlen a közlekedés, és amely közlekedési lehetetlenség újabb egyre idegesebb embereket szül. És így tovább, és így tovább. Mindenesetre a múltkor valaki új oldalba vágott egy lila masnival átkötött porszívóval, hogy a szín pár napig a bordáim között őrizte az út és a találkozás emlékét.

De azért nem a csomagokon van a hangsúly… A minap egy barátnőmmel chateltem, késő esti közös kutyasétáltatást beszéltünk meg, jelezte, hogy már buszra szállt, lassan hazaérkezik. A border collie-m hemperegve nyüszögött az ajtóban a várakozástól, tacskó barátja nevének az említése is őrületes lázba hozza, ilyenkor sem bír magával. Aztán a barátnőm küld egy új üzenetet, azt írja, meg van rettenve a vele szemben ülő férfitől, aki jól láthatóan és hallhatóan meg van fázva: fulladozik. A barátnőm már fenn sem akad azon, hogy egy köhögő ember nem rakja a szája elé a kezét, de a konstans röfögő hangot azért elég kiborítónak találja.

Végül szerencsére életben maradt, de legalább volt alkalom végiggondolni a klasszikus, legtöbb tömegközlekedési eszközön megtalálható embertípust:

1. Az, aki üvölt: telefonba vagy a mellette lévővel. Mindegy is, csak hangosan. A Kálvin és az Arany János utca között megismerheted, tudni fogod, mit vacsorázott tegnap, milyen pózban szexelt, kivel veszett össze reggel és mi lesz a hétvégi programja. Ha netán a Lehelig mész, a gyerekkori traumáiba is bepillantást nyerhetsz.

2. Az, aki bámul: na, az én vagyok. Rém kínos, de folyton rajta felejtem a tekintetem embereken, akik ezt rendszerint ki is kérik maguknak és rámförmednek, legjobb esetben csak megkérdik, mit bámulok, mi érdekes van rajtuk. Bár mindig meglep a reakciójuk intenzitása, tulajdonképpen rendre elszégyellem magam és elnézést kérek, az igazat persze nem mondom meg neki. Mert az igazság az, hogy ilyenkor fejben a történeteiket írom, kitalálom, hol és mikor születhettek, van-e férjük és szeretőjük, mennyit hazudnak másoknak vagy maguknak, mi mindent felejthettek el. Mert minden embernek van legalább egy izgalmas története, és általában akkor kiabálnak rám vagy szállnak le, amikor épp felfedezni vélem ezeket.

3. Az, aki széttárt lábbal ülő férfi: ennek különben neve is van, a szakirodalom manspreading-nek nevezi, és nem egyszerűen udvariatlanságot takar, hanem a domináns hím viselkedésének sajátja, amely ellen számos országban, így az Egyesült Államokban vagy Spanyolországban kampányt is indítottak. (Egyébként legyünk igazságosak, van womanspreading is, de ennek előfordulása statisztikailag igazoltan elég alacsony.) Fogalmam sincs, hogy ennek a jelenségnek van-e köze a szexizmushoz, mindenesetre így ülni egyet jelent legalább egy, de inkább két másik ülőhely elfoglalásával, nettó tahóság tehát.

4. Az, aki alvást színlel: csak ne kelljen felállnia, ha egy járni bottal is alig-alig tudó néni mellé áll, és ne kelljen senkivel kapcsolatba kerülnie, semmire reagálnia, senkivel érintkeznie. Tőlük vagy inkább miattuk általában nagyon elszomorodom.

6. Az, akinek mindig át kell adnod a helyed: életemben annyit nem szidtak összesen, mint tinikoromban azon a távolsági buszon, ahol nem tudtam átadni a helyem, mert az egész bal lábam be volt gipszelve. Ez persze nem látszott onnan nézve, ahonnan a fröcsögés áradt, de így is maradandóan kellemetlen volt.

7. Az, akinek nem kell átadnod a helyed: az idős emberek, akik szeretetteljes mosollyal az arcukon mondják, hogy aranyoskám, meg hogy rosszabb leülni egy megállóra, aztán újra felállni. Őket nagyon szeretem, nem a hely miatt, hanem azért, mert kedvesek. Segítsetek nekik mindig leszállni!

8. Az, aki mobilozik: mindig, nem egyszerűen e-maileket vagy üzeneteket ellenőriz, ha már ül, hanem az, aki tényleg fel sem néz a készülék mögül. Aki azt sem veszi észre, ha egy tehéncsorda beront a metróba és okkupálja a vagonokat. Nekimegy kismamának, babakocsinak, fehér bottal közlekedő embereknek, és persze mindig ő van felháborodva.

9. Az, aki az ismerősöd: a csoporthoz tartozó egyedek távolsági buszokon lelhetők fel és mindig nagyon lelkesek. Jellemzőjük, hogy alig egyszer találkoztatok az életben, mégis minden tud és tudni is akar rólad. Ha három órát utazol, ő három órán át fog melletted ülni és kérdezni. Valódi kíváncsiság helyett soha véget nem érő, szűnni nem akaró információéhség, amelyet gyakran az intimszférádba mászás, a múlt felhánytorgatása és a számonkérés kísér.

Tízedik lenne tehát az, aki csomagot cipel, de végtére is mindannyiunknak vannak terhei, a karácsonyi hangulat nem engedi, hogy külön csoportként jegyezzem fel őket. Nemkülönben a lista egyéni ízlés szerint a végtelenségig bővíthető, ráadásul mindezt senki ne vegye a szívére, egy viccnél nem több az egész.

De tényleg nyakunkon a karácsony, ami végtére is a szeretet ünnepe akar lenni, és amikor mégiscsak jó lenne egy kicsit jobban figyelnünk egymásra. A tömegközlekedési eszközökön éppúgy, mint bárhol máshol.

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.