Tegnap este a férjem a barátaival sörözött. Unatkoztam egyedül, felbontottam egy üveg bort, majd a negyedik deci után ledobáltam a tréningruhát, farmerbe és pulcsiba bújtam, és felugrottam a metrópótlóra. Leszálltam a Deák térnél, besétáltam az egyik kis utcába, és egy oszlopnak dőlve néztem, ahogy nyolc előtt pár perccel nyílik a kapu, és Timi, Attila volt felesége ellibeg késő esti edzésére.

Ilyesmiket csinálok. Kémkedek egy ismeretlen ember után. Hogy miért? Mert megmagyarázhatatlan módon durva adrenalinlöketet ad. Én nem mászom sziklát, nem bunjee-jumpingozok, nem szeretek utazni sem. Valamilyen izgalom azonban kell az életben.

Persze a lelkem mélyén tudom, hogy ez a magyarázat túl felszínes, eddig azonban még nem mertem magamban igazán mélyre leásni.

Az egész „játékot” akkor kezdtem el, amikor Attila, akivel egy éve házasodtunk össze, egyszer elfelejtett kilépni a Facebookjából, mielőtt elment otthonról. Unalmamban végigpörgettem az ismerőseit, és gyorsan rábukkantam Timire. Hat évig voltak házasok, én Attilát akkor ismertem meg egy társkeresőn, amikor Timi már elhagyta. A fényképek alapján dekoratív, vonzó nőnek tűnt, Atti nem mesélt róla túl sokat, a szakítás számára nagyon fájdalmas volt. A nő Facebook-életét elnézve belém hasított saját értéktelenségem tudata. Timinek jól kereső munkája volt, drága ruhái, szép lakása, költséges utazásai. A második férje mintha egy divatmagazinból lépett volna elő. Végignéztem magamon és a kis lakásomon: turis szett, filléres bútorok és dekorációk, fodrásznál nem jártam vagy két éve. Kizárólag azért kellettem Attinak, mert kedves vagyok és melegszívű. Hízlalom az egóját. Mit tudhat ez a nő, aminek én híjával vagyok?

Úgy tűnt, szinte mindent.

Ettől kezdve rákaptam, hogy online figyelemmel kísérjem Timi útját. Nem volt nehéz dolgom, Atti fiókja mindig nyitva maradt. Timi kétnaponta megosztott valamit csodás életéből: hol Mallorcán fotózkodott, hol csilivili irodájában pózolt, vagy az edzőteremben, a jógatáborban, a kedvenc éttermében ragyogott ki a közegéből. A mosolya titokzatos volt, a haja mindig tökéletesen állt, és nem folyt le a sminkje. Úgy éreztem, muszáj kiderítenem, hogy a valóságban is így fest-e, vagy az outfit csak a profi filtereknek köszönhető.

Az egyik fotóján simán felismerhető volt a Deák tér melletti kis utcácska. Timi a félig becsukódó kapuban állt, jobb karjával lazán belekarolt új férjébe. Otthonosan mosolygott, mint aki hazaért. Másnap felkerekedtem, és elbuszoztam az ominózus épülethez. Olyan óvatosan lopakodtam oda, mintha betörő lennék. A névtáblán ott állt Timi és a férj neve. Szóval valóban itt laknak. Most már ezt is tudom.

Azóta körülbelül hetente elbuszozom leskelődni. Sokszor nem bukkan fel senki a ház körül. Aztán kitapasztaltam, hogy Timi hetente kétszer megy edzésre egy közeli terembe. Többször is „elkísértem” oda, persze csak tisztes távolságból követve. Előfordul, hogy munka előtt lesem meg, bár az csak ritkán történik, nekem is be kell érnem az irodába, és egyszer már elkéstem emiatt. A férjét is látom néha. Egyszer egy fiatal szőkével szállt ki a kocsiból, idegesen nézett rám, mintha félne a lebukástól. Akkor sietősen távoztam. Ilyesmikről egyáltalán nem akarok tudni.

Úgy érzem magam, mint a besúgó A mások életében. Izgalmas őt megfigyelni, követni, tanújává válni egy idegen életének. Közben szégyellem is magam, mert ez az egész nemhogy csökkenti, inkább növeli saját értéktelenség-érzetemet. Miért van szükségem ilyen káros lelki táplálékra? Lehet féltékenységnek nevezni, amit csinálok, vagy ez valami egészen más? Mi hiányzik a kapcsolatomból Attival? Mit pótolok ezzel a nevetséges és szánalmas megfigyelő hadművelettel?

Lehet, hogy paranoid vagyok, de Timi a múltkor edzésre menet hirtelen megállt, megfordult, és egyenesen rám nézett. Gyanakvást láttam az arcán. Azt hiszem, kiszúrt engem. Nem tudom, hogy azonosított-e, a Facebookon van rólam pár fotó Atti oldalán is. Mi van, ha rájött, hogy ki vagyok?

A szégyen most erősebb a kíváncsiságnál. Két hete nem mentem a Deáknak a közelébe sem. Elnézegetem Timi Facebook-megosztásait, amik változatlanul pörögnek az oldalán, egyelőre beérem ennyivel. És komolyan elgondolkoztam azon, hogy szakemberhez fordulok, mielőtt rám tör az elvonási tünet, és újrakezdem az egészet. Ártalmatlan játéknak indult, de nagyon megalázó vége is lehet.

És mik a figyelmeztető jelek, hogy rád féltékeny valaki? Galériánkból kiderül!