Borítókép: Meghalt a lány, akit gyerekként zaklattam Forrás: pixabay.com

Meghalt a lány, akit gyerekként zaklattam

Gabi megbánta. De már nem lehet visszacsinálni.

Soha nem tartottuk a kapcsolatot. Nem voltak közös ismerőseink. Nem láttam húsz éve. Néha gondoltam rá, de elfojtottam a lelkifurdalást. Gyerekek voltunk, vigasztaltam magam. A gyerekek kegyetlenek, de azóta felnőttem, megváltoztam, jó ember lettem, többé nem tennék hasonlót.

Aztán a Facebookon írt egy másik osztálytársam. Hogy meghalt.

Leugrott a hatodik emeletről.

Rettenetesen magamba zuhantam.

Megkértem a férjemet, hogy bocsássa meg, ha eltűnök néhány napra, és vigyázzon a lányunkra. Megértette. Addig nem sokat tudott a múltamról, de nem rejtegethettem tovább előtte a sötét énrészemet.

Kivettem néhány nap szabadságot. Beszálltam az autónkba, lementem a vidéki nyaralóba két üveg bor és néhány ásványvíz társaságában. És húsz év után hárítás nélkül igyekeztem szembenézni azzal, mi történt az iskolában és hogyan jutottam odáig.

Mari hatodikban érkezett az osztályba. Vidékről, talán Szegedről származott. Csendes, szemüveges, egyszerű lány volt, haja ódivatúan befonva. Nem a legújabb divat szerint öltözött, ezért a fiúk hamar kipécézték. Beleöklöztek a vállába, lökdösték, csúfolták. Mari szája gyorsan legörbült, könnyen sírva fakadt. Komikus látványt nyújtott, így még jobban lehetett csúfolni.

Én is hamar beszálltam a kórusba.

Miért tettem? Mit válaszol ilyenkor egy volt zaklató, aki – fejben – letöltötte érte a büntetését?

Azt hiszem, a válasz végtelenül banális.

A szomszédom és legjobbnak hitt barátnőm az osztály egyik menő csaja volt. Természetesen az élen járt Mari kiközösítésében. Nem bántotta fizikailag, mint a fiúk, de viszolygott tőle, és ezt nyilvánosan ki is fejezte. Grimaszolt, ha el kellett mennie mellette. Tesiórán nem volt hajlandó megérinteni. Nem szólt hozzá.

Királynő volt, aki lenézte a büdös parasztot. És mi, hűséges udvarhölgyek, mellé álltunk. Nem szóltunk Marihoz. Levegőnek néztük. Ha néha kérdezett valamit, vihogtunk és hallgattunk.

Egyszer mellé ültettek matekórán. Úgy éreztem, a tanár mályen megalázott, amiért ezzel a hulladékkal kényszerített közös élettérbe. Válogatott sértéseket sziszegtem felé. Te hülye, te kis szemét, te szarcsimbók. Amiket a fiúktól tanultam. Hogy bebizonyítsam, hűséges tanítvány vagyok. Nem válaszolt. Soha nem próbálta megvédeni magát. Csak ült lehajtott fejjel, vérvörösen, és a füzetébe temetkezett.

Aztán egyszer csak véget ért az általános iskola. Mari a ballagásra már nem jött el. Az az igazság, hogy többé nem hallottam felőle. Egészen mostanáig.

És most rám zuhant az eltemetett múlt.

Szeretem jó embernek érezni magam, azt hiszem, mindannyian így vagyunk ezzel. Mari a – most már halott - példa rá, hogy nem vagyok az. Gyáva vagyok. Beállok a farkasok közé és együtt vonítok velük. Belemarok az ártatlan áldozatokba. Vajon a lányom öntudatlanul is a tükörképemmé válik? Mit adok át neki ebből a sötétségből?

Nem tudom, miért választotta Mari a halált alig harmincöt évesen. Az osztálytársunk sem tudta megmondani. Rettenetesen félek, hogy közöm, közünk van hozzá. Hogy mindannyian bűnösök vagyunk, akik ott, az általánosban azt tanították meg Marinak, hogy a világ gonosz hely, az emberek pedig gyűlöletesek.

Mit mondhatnék? Rettenetesen bánok mindent. A besötétített nyaralóban benyakaltam az összes bort, és két napig sírdogáltam. Majdnem felhívtam egykori szomszédomat és legjobbnak hitt barátnőmet, hogy beolvassak neki, de nem tettem. Végül kijózanodtam és visszaautóztam a civilizációba. Folytattam az életemet, mert Mariéval ellentétben az enyém még tart. És bár a múltat megváltoztatni nem tudom, mindent megteszek azért, hogy többé ne ártsak. Hogy ne legyen akár csak egyetlen csepp részem is abban, ha valaki véget vet az életének.

Nyugodjék békében.

Galériánkban híres emberekről olvashatsz, akik véget vetettek az életüknek.