Nemrég Almási Kittitől olvastam ezt a mondatot: „Ha valakinek kiemelkedően kellett teljesítenie gyerekkorában ahhoz, hogy szerethetőnek érezze magát, akkor ezt egész életére elviszi magával: a munkahelyén rabszolga lesz, a párkapcsolatában alárendeli magát, vagy cselédet játszik a gyerekének."

Ez szíven ütött. Úgy éreztem, hogy rólam szól.

És erről eszembe jutott az, amikor jó tíz évvel ezelőtt egy pszichológus megkérdezte tőlem: „Nem lehet, hogy gyerekkorában attól félt, hogy nem szeretik a szülei?” Felháborodva tiltakoztam, hogy ez fel sem merülhet, biztos, hogy szerettek a szüleim. Ő erre mondta, hogy nem azt kérdezte, szerettek-e, hanem hogy féltem-e attól, hogy esetleg nem.

Nem tudom. Lehet, hogy igen. Az biztos, hogy maximalisták voltak velem és én is az lettem magammal. És az is biztos, hogy a mai napig rettegek attól, hogy csalódást okozzak nekik vagy másnak.

És felsejlik a múltból egy csomó dolog, amit megtettem, pedig valójában nem akartam.

Kisiskolás koromban a lakótelepi barátnőmmel tovább maradtam a játszótéren, mint amikorra haza kellett volna mennem: mert ő így akarta.

Jártam fiúkkal, akik nem is tetszettek igazán.

Versenytáncoltam, pedig a néptánc jobban feküdt volna.

Közgázt végeztem, pedig a nyelvek érdekeltek a legjobban.

Hozzámentem valakihez, mert valahogy mindenki ezt várta tőlem.

Én vagyok az, aki önként elvállalja a pluszmunkát. Én vagyok az, aki fejben már előre lejátssza a meccset, szinte hallom, hogy a másik mit fog felhozni ellenérvként, és arra jutok, hogy igaza van. Én vagyok az, aki egy beszélgetés során mosolyogva bólogat, pedig még nem is mondtál semmit. Én vagyok az, aki mindig egyetért, mert ha van is különvéleménye, azt inkább nem mondja. Én vagyok az, aki még a mögöttem jövő autósnak is meg akarok felelni.

Mindezek következtében én vagyok az, akinek nehéz jól kifejeznie az őszinte véleményét, és emiatt hajlamos felvenni a passzív-agresszív kismalac pózát.

Elég nagy robbantást hajtottam végre a magam és a családom életében, amikor 33 évesen elváltam, majd összejöttem egy nálam tizenöt évvel idősebb, elvált, kétgyerekes férfival. Ez volt az én kései lázadásom, bár akarta a fene. A szüleim kiborultak. Fájt nekik, csalódtak, nem ezt várták tőlem? Minden bizonnyal. De ez már nem tudott visszatartani, mert a saját történetem olyan erővel húzott. Aztán lenyugodtak a kedélyek, és ma bensőségesebb a kapcsolatom a szüleimmel, mint valaha. Mert szeretnek. Kár, hogy harmincöt évvel ezelőtt nem tudtam, hogy ez mindig így lesz.

Talán jobb, ha a kamaszkori lázadás lezajlik a maga idejében. Így tehetsz azért, hogy elviselhetőbb legyen: