JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

„Ha nem hanyagolsz el, nem szeretek bele!” Gyűrűt vett az új nőnek, amíg én terhes voltam

Borítókép: „Ha nem hanyagolsz el, nem szeretek bele!” Gyűrűt vett az új nőnek, amíg én terhes voltam Forrás: pixabay.com/pasja1000
Bianka legszörnyűbb estéje.

Egyik este tizenegy körül állított be. Tökrészegen. A kisebbik lányunk négy volt, a nagyobbik hat, már rég lefektettem őket aludni. Leheveredtem a díványra, és felpolcoltam a lábam, hogy kicsit pihentessem elgyötört testemet. A hetedik hónapban voltam. Épp csak elhelyezkedtem, amikor betámolygott. Annyira nem volt jellemző rá az ivászat, hogy azonnal tudtam, nagy baj van.

Persze a válság jeleit korábban is éreztem. Például feltűnően gyakran túlórázott, ilyenkor állítása szerint bent aludt az irodai díványon. Egyszer-kétszer parfümillatot árasztott, vagy szőke hajszálat találtam az ingére kunkorodva. Hárítottam. Majd rákérdezek. Szüljek meg először, alakuljon ki a napi rutin a három gyerekkel, utána tiszta vizet öntünk a pohárba. Addig egyszerűen nincs energiám levegőt sem venni, nemhogy húsbavágó kérdéseket tisztázni életem párjával.

De megelőzött.

Betántorgott tehát, dőlt belőle a pálinkaszag, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk (én a díványon heverésztem, ő az ajtófélfához bújt, valahogy nem kedveztek a testtartások a helyzet drámaiságának):

-Hol voltál ilyen sokáig?

-Beszélnünk kell.

-Muszáj ilyen részegen? (csúnyább szót használtam, nem idézném pontosan)

-Aha. Gyáva vagyok b…meg, máshogy nem bírom elmondani.

(kis csend)

-Megcsalsz.

(nagyobb csend)

-Igen.

-Tudtam.

-Igen, de… nem ilyen egyszerű.

-Mi az, hogy nem ilyen egyszerű? Szerintem ez teljesen egyszerű. A harmadik gyerekünket várom, te meg unatkozol közben, ezért félrekefélsz.

-Na ez tipikus. Unatkozol… milyen szó ez már? Te szarsz a fejemre évek óta.

-Neked nem tűnt fel, hogy két kisgyerekünk van?

-De feltűnt. Szerinted ki keresi rá a pénzt, hogy legyen mit enniük?

-Háromig tart a munkaidőd. Bőven lenne rá lehetőség, hogy átvedd őket tőlem egy kicsit. De te sosem segítesz.

-Te meg elhíztál, és olyan lettél, mint a nagymamád.

- Tessék?

-Nem vigyázol magadra. Nem foglalkozol velem, pedig tudod, mennyire szükségem van a törődésre. Szerinted miért lett valakim?

-Hát én most nem jutok szóhoz. Szóval szerinted én vagyok a hibás, amiért megcsalsz.

-Nem ezt mondtam…

-Mint a nagymamám? Hogy mersz ilyet mondani? Felajánlottad egyszer is, hogy menj el pilatesre, drágám, addig én vigyázok a lányokra?

-Figyelj, én most erről nem tudok beszélni. Sokkal fontosabb dolgot kell megbeszélnünk.

-Mit. (ezt már nagyon riadtan)

-El akarok válni.

(végtelenbe nyúló csend)

-Van valakim. Komoly. Nagyon komoly. Eljegyeztük egymást. Én... én szerelmes vagyok.

(még az előbbinél is nagyobb csend. Hallottam, ahogy a nagyobbik gyerek szusszant álmában)

-Eljegyezted? Tisztában vagy vele, hogy mit mondasz? Két kisgyerekünk van. Mindjárt jön a harmadik. Ez… ugye most csak vicceltél?

-Nem vicceltem.

-Tutti, hogy ugratás, vagy valami szörnyű rémálom. Ez egyszerűen nem lehet igaz!

-Csendesebben, felébrednek a lányok…

-A lányok? Mit érdekelnek téged a lányaink? Most jelentetted be, hogy elhagyod őket, te rohadék!

-Te tehetsz róla! Ha nem hanyagolsz el ennyire, nem lennék szerelmes másba!

-Mi? Te rám akarod kenni a saját genyóságodat?

-Nem kenem rád, egyszerűen ez az igazság.

Egész éjjel visszafojtott hangon ordibáltunk, nekem ömlöttek a könnyeim, egyszer ő is elsírta magát.

Csodák csodájára a gyerekeink végigaludták szüleik kapcsolatának a végét. A férfi, akivel éveken át osztottam meg az ágyamat, az ebédlőasztalomat, az érzéseimet, aki engem hibáztatott a saját hűtlenségéért, másnap, miközben a kicsik óvodában, iskolában voltak, bepakolt a bőröndjébe és eltűnt. Este nekem kellett megmagyaráznom, hogy apu már nem lakik itt. Nemsokára eljön és elviszi őket fagyizni vagy moziba, de ez a ház nem az ő lakhelye többé.

Tényleg eljegyezte azt a nőt. A munkahelyén csípte fel, amíg én izzadtam, gurultam, szenvedtem a hasamban lötyögő súly miatt. Fiatalabb volt vagy nyolc évvel. Gyerek sehol. Később, amikor valamennyire visszataláltam a valóságba, megnéztem Facebookon: kedves szemű, göndör szőke lány. Biztos vagyok benne, hogy még a parfümje is stimmel, aminek annak idején megéreztem az illatát. Most egy aprócska lakásban éldegélnek kettesben, szerelmesen, mint a galambok. A gyerekek minden pénteken náluk vacsoráznak, és minden második hétvégén ott is alszanak. Elfogadták a nőt. Számukra ez lett a normális, a mikroviláguk így rendeződött át.

És én? Velem mi lesz? Ki adja vissza az önbecsülésemet azután, hogy a társam szerint én vagyok a felelős azért, mert ő faképnél hagyta a kisgyerekeit és a terhes feleségét? Úgy tűnik, ez különösebben senkit nem érdekel.