Aztán találkoztunk, és elkezdtük a terápiás munkát. Nehéz gyermekkora volt, nem becsülték, nem szerették, elmondása szerint csak a kötelesség-gondoskodást kapta, és halomnyi elvárást, kritikát. Felnőtt éveire különböző kényszeres cselekvéseket alakított, mint például a kényszeres tisztálkodás, és a dolgai tisztán tartása. A lakás kényszeres ellenőrzése, minden rendben van-e, biztonságban van-e, például bezárta-e az ajtót. A telefonját ellenőrzik-e, lehallgatják-e, megfigyeli-e őt valaki. A mindennapi dolgokon túl, rendkívüli módon egyedül volt, nem volt társas vagy családi élete, így a maradék idejét, a pornó töltötte ki, és a vágyakozás egy valódi nő iránt.

Fél év telt el, és ISZONYAT BÜSZKE vagyok rá! Eljutottunk oda, hogy végre nem gyűlöli, nem veti meg magát. Elkezdte más szemüvegen keresztül látni a világot. Végre kezd kijönni a kemény, épített burkából, amibe majdnem belefulladt. Végre mer nyitni a világ felé, lehetőségeket teremt saját magának az ismerkedésre. Aktívan dolgozik az összes félelmével, kétségével, és közben megy előre.

Azért is osztom meg veletek az ő történetének egy részletét, hogy emberként belássuk, a címkézés semmit sem ér, és semmit sem jelent. Csak egy üres magyarázat, amire lehet hivatkozni. De iránymutatást, megoldást nem tartalmaz. Ahelyett, hogy azzal foglalkoztunk volna, mit kezdjünk a mániákusságával, a kényszerességével, helyette azt vizsgáltuk, mik a félelmei, a tanult mintái, hogyan küzd meg a nehézségekkel, és mi motiválja őt.

Hogy minden nap benne tartsa magát abban a magányos nyomorúságban. Hogy minden nap bánthassa magát, mert nem tesz semmit ellene. Hogy bebizonyítsa, neki csak ennyi jár, hiába vágyik másra, az annyira messze van, hogy úgyis elérhetetlen.

Hogyan másként lehet ezt értelmezni?!

Már változnak a dolgok. A régi szarságok kezdik jelentőségüket veszteni. Mert van helyette valami új, valami érdekes, valami izgalmas. Valami, amiért érdemes felkelni, és tenni.

Ma már kicsit könnyebben kezeli a depresszív hullámait. Megtanultuk felismerni az érzelmek, a hangulat mögötti gondolatokat. Megtanultuk azonosítani az érzéseket. És megtanultuk hogyan fordítsunk a depresszív állapoton, és legyen fenntarthatóbb az élet a mindennapok szürke 50 árnyalatában. Amikor nehéz, amikor visszaesik, egyre rövidebb a negatív periódus. Ez azt is jelenti, már nem csak él, létezik a világban, és csinálja, amit az elméje „parancsol”. Igazából azt jelenti, kezd a saját ura lenni, tudatosabbá válik, és képes túlmenni a berögzült mintáin.

Emberként, szeretettem volna megadni neki azt, hogy ő is méltó a szeretetre. Kezdjen el vigyázni magára. Idő volt, amíg elfogadta. Azt hiszem az volt az egyik katartikus pillanatunk együtt. Valahol ott tört meg a kényszeressége és az az egész világ, amit épített maga köré.

A következő ülésen közöltem vele, két választása van. Vagy kilép a burkából, és minden nap tesz azért, hogy változzon, és elérje a célját, vagy benne is maradhat. Kérdeztem: "Ha benne maradnál a burkokban, elégedett lennél az életeddel? Az elfogadható lenne számodra?" Azt válaszolta, nem. Fuldokolna úgy, ahogy eddig is.

Kérdeztem tovább, akkor mi legyen?! Bent maradsz a burokban, mert az legalább ismerős és biztonságos, de közben választod a lassú halált is, vagy előveszed a bátorságod, és kilépsz a burokból?

Kilépek a burokból! – felelte.

Úgy látszik, komolyan vette a választását. Ami egy vállalás is volt. Mióta ezt kimondta, folyamatos a fejlődés, a változás. Mert aktívan tesz érte.

Egy terápiás ülés azért is fontos, mert ami elhangzik, amit kimondunk, azzal felelősséggel tartozunk. Az egy vállalás. Aminek következménye van, ha teszem a dolgom, vagy ha nem teszem. Ha cselekszem, változnak a dolgok körülöttem. Ha nem, hiába döntöttem, valójában ugyanaz a félelem-elkerülés mechanizmus irányít, és semmi sem változik.

Innen is, sok erőt, kitartást kívánok Neked, és remélem legalább annyira büszke vagy magadra, mint én rád!

A mániának rengeteg típusa létezik, ezek egyike a kényszeres lopás, a kleptománia, ami rengeteg hírességet is érint.