Láthatásos cicából legjobb barát – egy különleges történet a macska–ember barátságról

Borítókép: Láthatásos cicából legjobb barát – egy különleges történet a macska–ember barátságról Forrás: pexels / a kép illusztráció
A macska nemcsak többmilliós látogatottságot generáló videó vagy netes mém, nemcsak társhelyettesítő túlélőpakk a magányhoz, hanem – közhely – öntörvényű, autonóm partner, akivel több értelme van az életünknek. Saját cicás történet következik.

Bizonyos értelemben egy gyerekkísérletnek indult. Azt gondoltuk, ha nem hal éhen, kifényesedik a szőre és elégedett lesz a pofácskája, kicsit érettebb fejjel akár szintet is léphetünk. Mármint hominida irányba. Direkt feketét akartunk, nem Lukrécia, hanem A Mester és Margarita kandúrja miatt – egy egyetemistánál már csak két egyetemista lehet nagyobb kultúrsznob. Cacikinek neveztük el, olyan jó macskanév, gondoltuk.

Hamar berendezkedett nálunk. Túlélte a házibulikat, az ablakból kiesést, a pénztelenebb napokat, a szaporodó veszekedéseket, kifinomult, kecses nő lett belőle. Természetes életterévé vált az apró újlipótvárosi lakás. Nem ő tehetett róla, hogy tapasztalataink végül kisbaba helyett szakítást eredményeztek. Megkezdődött az elhelyezési per, és mivel a barátomnak állandó lakása volt, a macskalány vele maradt. A gazda azonban néhány év múlva összejött egy kutyatulajdonossal, Caciki így végül mégis nálam, albérletben kötött ki.

Kölyökként is kedveltem, de valódi kötődés az együtt töltött kilenc év alatt alakult ki. Akkor jöttem rá, milyen jót tesz a léleknek, ha gondoskodunk valakiről, és nem muszáj Afrikába vágyni, a nagyvárosban is kapcsolódhat egymáshoz ember és természet. Erre épp elég bizonyság volt, ha zöld-zavaros szemébe néztem, mint a Pí életében a főhős a bengáli tigrisébe, vagy épp elküldtem a francba, mert éjjel kettőkor tört rá a vadászhatnék: foszforfényű szempárja összevissza pislákolt a vaksötétben, miközben gazdája alkimistákkal, boszorkányokkal, szellemekkel, és láthatatlan fantomokkal randevúzott.

Mondják, a macska önzéséről minden gesztus visszapattan, pedig igenis tud adni, ha nem is olyan palástolatlan imádattal, mint a kutyák. Még egy mesébe is beköltözött, ő lett a királyfiszelídítő Macskakirálylány Tamás Zsuzsa könyvében. De ha például vígjátékra vágytam és betojt a tévé, tökéletesen humortalan és mimikátlan pofájával szórakoztatóbb műsort nyújtott a faarcú Buster Keatonnál. Erre szükségem is volt, amikor váratlanul elvesztettem a munkámat, és a borongós, jégvirágos február utolsó napjaiban azon töprengtem, telik-e még néhány zsemlére a kredencbe rejtett fillérekből. Amikor valamiért nem tudtam elaludni, mellém feküdt, mancsát az arcomra helyezte, és mozdulatlan méltósággal őrzött, mint egy buddhista bölcs. Az idill persze pillanatok alatt átváltozott állathorrorba: utálta például, ha hangosan nevetek vagy beszélek, ha telefonálok, vagy ha túl sokat mocorgok, és nem tud tőlem rendesen pihenni. Ilyenkor cezaromán Csízmás Kandúrrá cserélődött ki, fújt, karmolt, szóval hisztériázott rendesen. Nézetem szerint valóban, komolyan meg akart ölni.

Örültem, hogy nem nőtt nagyobbra. Csúnyán végezhettem volna.

Amikor valamiért nem tudtam elaludni, mellém feküdt, mancsát az arcomra helyezte, és mozdulatlan méltósággal őrzött, mint egy buddhista bölcs.

Azt hitte magáról, hogy csúcsragadozó, pedig csak egy kiscica volt bérlakásba zárva, aki nem küzdelemben esett el, hanem banális betegségben. Egy hónap alatt a futkározó, csillogó szőrű feketeség megráncosodott, csontsovány véglény lett, akit erőszakkal tápláltam, mert képtelen voltam belenyugodni, hogy békében elaludjon. Kegyetlenség volt, szentimentális emberi hülyeség. Ráadásul külföldre kellett utaznom néhány napra, másokra hagytam, hogy etessék, injekciózzák, simogassák a tehetetlen testet, amit már rég el kellett volna engedni.

Azt hittem, ilyen csak a giccses állatmesékben van. Megvárt. Mondták, már nem mozog, nem beszél, kicsavart rongycsomóként, moccanatlan hever a könyvespolc alatt. De él. Hé Caci, itt vagyok. A hangomra felkapta a fejét, pedig a nyaka olyan sovány volt már, mint a gyufaszál. És rekedten nyávogott néhány istenhozzádot.

Aztán nagyon gyorsan meghalt.

macska,igaz történet
Forrás: A szerző felvétele

Hetekig mintha nejlonzacskót húztak volna a fejemre. A gyászmunkát egy cica halála után is el kell végezni, és a folyamat – pláne ennyi jóban-rosszban év után – kínkeservesen lassú: nem tudtam, hogyan kell feldolgozni a veszteséget és ugyanakkor megőrizni valamit a lényéből. Persze Caci egyedi és megismételhetetlen volt, mert a macska is ilyen, egyedüli példány. De aztán nem akartam belefásulni abba, hogy nem topognak talpak a hátam mögött, nem ugrik fel az ölembe senki, amikor a bögre színültig tele teával, a hálószobai fal tükörsima, mert nem kapargatja néhány álnok karom, a fürdőszobát pedig az alom jellegzetes aromája helyett csak unalmas levendulaillat lengi be.

Caci háborítatlanul portyázhat az örök vadászmezőkön, ideát egy szürke-fehér színű kismacska vette át a feladatait. Az összeszokás nem zökkenőmentes, de a költő szavait illik komolyan venni: „… tanulj dorombolni tőle, ketten könnyebb kivárni a tavaszt.” És könnyebb közösen nézni az ablakból – egy magas és egy csepp, hegyes fülű árnyék az őszi gyertyalángban –, ahogy beesteledik.

(Idézet: Kiss Judit Ágnes: Macska télire)

Nézd meg ezt a galériát is: