– A Testnevelési Egyetemen végeztél, több sportágban is edzői képesítést szereztél, és a mozgás azóta is meghatározó része az életednek. Hogyan érkezett meg mindebbe a lovaglás, a lovakkal való kapcsolódás?

– A lovaglás, a lovakkal való kapcsolódás kisgyermekkorom óta része az életemnek. Édesapám rendszeresen lovagolt, így a lovarda világa számomra egészen korán természetes közeggé vált. A családban rajta kívül senki nem ült lóra, ezért különösen nagy élmény volt, amikor engem is magával vitt, és fokozatosan bevont ebbe a világba. Hatéves koromtól kezdve jártam táborokba, és a lovarda egyre inkább az életem részévé vált: a lovak mellett azt a fajta elfogadást és nyugalmat találtam meg, amit sehol máshol – és ez a korai, mélyen megélt tapasztalat meghatározóvá vált, a szakmai szemléletem egyik alapkövévé nőtte ki magát.

– Állatasszisztált coachinggal is foglalkozol. Kifejezetten csak lovakkal dolgozol?

– Alapvetően igen: a fő fókusz a lovakon van, de tavasszal kutyával is tartok foglalkozásokat. Van egy 14 éves kutyám, ő gyakran van velem, ugyanakkor szeretnék egy kiskutyát is kiképezni kifejezetten erre a célra. Az állatok rendkívül erős, biztonságos teret tudnak teremteni. Mindegyikük kicsit másképp hat ránk, mégis közös bennük, hogy a jelenlétük mellett az emberek könnyebben ellazulnak, és jóval hamarabb megnyílnak.

– A lovas terápiáknak miben rejlik a különleges ereje? A lovak hogyan tudnak segíteni?

– A lovas coaching nemcsak lelki élmény, hanem egyben idegrendszeri szintű tapasztalás is. A lóval való munka segít lelassulni, csökkenti a stresszt, és visszavezeti az embert egy olyan biztonságos állapotba, ahol új felismerések és valódi változás születhet.

A foglalkozás során ugyanis az idegrendszer ko-regulációja történik: a ló nyugodt jelenléte csökkenti a kortizolszintet, miközben támogatja az oxitocin és a dopamin felszabadulását. Ez az állapot teszi lehetővé a mély önismereti munkát és a tartós változást. Hiszem, hogy a változás nem akarat kérdése, hanem idegrendszeri biztonságé. A lovas coaching ebben segít: a ló tükröt tart, az ő „szemükön” keresztül sokszor tisztábban látjuk magunkat, és így könnyebb elfogadni azt is, ami bennünk zajlik. Olyan teret hoznak létre, amelyben egyszerre tudunk bízni magunkban és bennük. Nekik ugyanis tényleg nem a külsőségek számítanak, hanem az, amit mellettünk éreznek. Lehetünk feszültek, idegesek, félhetünk – legfeljebb kicsit arrébb lépnek, teret adnak, de nem bántanak. Ha ezt az elfogadást, amit tőlük kapunk, képesek vagyunk felerősíteni magunkban, akkor abból nagyon sokat tanulhatunk arról is, hogy miért ne tudnánk elfogadni saját magunkat. Azt szoktam mondani, hogy a lovak a „terapeuták”, én pedig inkább facilitátorként kísérem a folyamatot.

– Úgy gondolom, egy klasszikus coaching folyamatban elsősorban szavakkal dolgoznak a résztvevők, míg a lovas terápiában nagyobb szerepet kaphatnak az érzések és a testi megélések, mint a verbalitás.

– A lovas terápia azonnali tapasztalást ad. Beszélhetünk bármiről hosszan, de ha nincs mögötte megélés, sokszor mindaz, ami elhangzott „fej szintjén” marad. A ló viszont kimozdít – szó szerint és átvitt értelemben is: mozgásba hoz, megérint, reakciókat hív elő.

A coachingban az egyik legkritikusabb pont gyakran az, amikor el kell jutni a gyakorlati megvalósításig: hogyan konvertáljuk a kimondottakat tettekké, valós cselekvéssé. Ventilálni, elmesélni, panaszkodni sokaknak rutinszerűen megy – részben azért is, mert erős panaszkultúrában élünk. Oda eljutni viszont, hogy a céljaink mentén konkrét lépéseket tegyünk, jóval nehezebb.

A ló mellett azonban kénytelenek vagyunk aktívan cselekedni. Nem lehet pusztán beszélni róla: történik valami, amire reagálni kell; jelen kell lenni. Ehhez kapcsolódik az is, amit a Debreceni Egyetemen tanultam: a mozgás maga az élet. Biokémiai szinten is számos folyamat indul be a mozgás hatására és még csak kemény edzés sem kell hozzá, elég lehet egy séta, egy érintés, egy őszinte kapcsolódás. Számomra ez a legizgalmasabb: hogy a test, az érzések, a gondolatok és a döntéseink mennyire szorosan összefüggenek – és a ló ezt nagyon gyorsan, nagyon tisztán megmutatja.

– A coaching javarészt a természetben zajlik. Ez a természetközeliség pedig sokat hozzáadhat a terápiához. Számos kutatás foglalkozik azzal, mennyire alapvető szükségletünk a természettel való kapcsolódás.

– Azt látom, hogy az emberek feltöltődve mennek el tőlünk. Van olyan kliensem, aki kifejezetten csak azért jön, hogy kint ülhessen a mezőn, a lovak mellett. Kívülről nézve ilyenkor úgy tűnhet, nem történik semmi, valójában azonban nagyon is sok folyamat zajlik belül.

És amikor ebből a csendből, ebből az egyszerű, természetes jelenlétből kapnak, ténylegesen jobban érzik magukat: nemcsak ott, abban a pillanatban, hanem utána is. A legszebb talán az, hogy mindez mennyire egyszerű, de éppen ebben az egyszerűségben van valami nagyon lényegi igazság.

– Mi történik egy terápia során?

– A coaching folyamatban jellemzően 5–6 alkalomra szerződünk. Ez idő alatt a résztvevők az erőszakmentes lókiképzés szemléletéből átemelt, testalapú kommunikáció alapjait sajátítják el: azt, hogyan lehet pusztán a jelenlétünkkel, a testtartásunkkal, a figyelmünkkel kapcsolódni a lóval.

Gyakran kimegyünk az erdőbe is: erdőfürdőzünk, és mindfulness-szemléletben beszélgetünk. A folyamatnak van egy íve – eleje, felvezetése és levezetése –, ugyanakkor sokan annyira megérkeznek ebbe a közegbe, hogy legszívesebben még tovább maradnának. Idővel pedig a lovaglás is megjelenik igényként.

A coaching lezárása után a felnőtteket általában tovább tudom irányítani a kollégáimhoz, ha szeretnének lovagolni is tanulni. A gyerekeknél a lóasszisztált coaching során a harmadik alkalom környékén szoktam először felültetni őket a lóra: nem az elején, mert az első alkalmakon még sok a félelem és a bizonytalanság. Addigra viszont rendszerint megnyílnak, kialakul a bizalom; elhiszik, hogy velem és a ló mellett is biztonságban vannak. Sok gyerek jön ki hozzánk „csak” játszani, ismerkedni a hellyel és a helyzettel. A lovarda egyben rekreációs bázis is, nem kizárólag coachingra használjuk: közösségépítéssel, táborokkal és egyéb programokkal is foglalkozunk.

– Milyen változásokat szoktál látni azokon, akik végigmennek a teljes coaching folyamaton?

– A legszembetűnőbb változás a nyugalom. Ezt szinte mindenki megfogalmazza: jóval nyugodtabban távozik, mint ahogyan érkezett. A stresszkezelés pedig mindenkinél kulcskérdés. A legtöbben szoronganak: félnek a kudarctól, mások véleményétől, a változástól. Ezek a félelmek nálunk nem elméleti, hanem tapasztalati szinten kezdenek oldódni. Sokat számít az is, hogy mi az erősségekre koncentrálunk: nem keressük a múltban a felelősöket, nem hibáztatunk. A jelen helyzettel dolgozunk: megnézzük, mi a probléma most, mit tudunk tenni, és milyen erőforrások vannak benned, amelyeket aktiválni lehet. Sok embernek ez az első olyan tér, ahol először hallja a megerősítést, hogy „igen, benned jó dolgok is vannak”. De ez nem felszínes pozitív gondolkodás, és nem is arról szól, hogy csak a „jó” létezik. Inkább arról, hogy a nehézséggel együtt is meg lehet tanulni jól lenni: kimondhatom, hogy most nehéz, és közben feltehetem a kérdést is, ami előre visz: mit tudok tenni magamért?

– A nőkkel kapcsolatban mit tapasztalsz, mik azok a problémák, amelyekre sokan gyógyírt keresnek?

– Én magam is kisgyermekes anyuka vagyok, és nagyon sok nő – főleg anyuka – azzal talál meg, hogy egyszerűen elfogyott az energiája. Nincs ideje, nincs tere saját magára. Ránk, nőkre gyakran jellemző, hogy addig visszük a terhet, amíg bírjuk: mindent megoldunk, mindent kézben tartunk, a saját igényeinket pedig rendszerint a sor végére tesszük. Ennek azonban ára van: előbb-utóbb megjelennek a szorongásos tünetek, a feszültség, a türelmetlenség. Anyukáknál gyakran akkor jön el a fordulópont, amikor észreveszik, hogy kiabálnak a gyerekkel, és a feszült hangulat állandósul otthon. Ilyenkor jellemzően már egy kiégett állapotban vannak, és innen kezdünk együtt dolgozni azon, hogyan lehet visszatalálni a belső nyugalomhoz, hogyan lehet újrarendezni a határokat, az erőforrásokat és a mindennapi működést.

Az a tapasztalatom, hogy ebben a helyzetben gyorsan lehet haladni – részben azért, mert aki eljön, már nyitott, és valódi változást akar. Nem feltétlenül óriási dolgokra van szükség, de igenis kell hozzá minőségi idő önmagunkra, és kell hozzá önismeret: az a képesség, hogy egyre hamarabb észreveszem, amikor rosszul vagyok, amikor kezdek elfogyni, és tudatosan felteszem a kérdést: mit tehetek magamért? Mert végső soron ez a kulcs: mire van szükségem ahhoz, hogy tudjak adni másoknak is úgy, hogy közben ne ürüljek ki teljesen. A család ugyanis abból tud „táplálkozni”, ami bennem van. Ha én elfogyok, annak előbb-utóbb mindenki megérzi a következményét.

– Coachként hogyan látod: mi a leggyakoribb akadály, ami visszatartja az embereket a változástól? És miért fordul elő, hogy újra meg újra elakadnak?

– Még az egyetemen írtam egy dolgozatot a szenvedésnyomásról, mert nagyon foglalkoztatott a téma, hogy ki mikor és milyen indíttatásból változtat. Azt látom, hogy sok embernél még egy betegség vagy egy válás sem elég erős indok hozzá. Szerintem ennek több oka van, és részben temperamentum- és szocializációfüggő. Számít, hogy milyen mintákat hozunk, milyen közeg vesz körül, mi az elfogadott a családban, a baráti körben, a munkahelyen és az is, hogy mennyire oké segítséget kérni. Magyarországon ez még mindig tabu: sokan gyengeségként tekintenek rá, miközben számomra inkább a felelősségvállalás jele. A másik erős tényező az anyagi szemlélet.

Párterapeuták is sokszor mondják: mire eljut hozzájuk egy pár, addigra már komoly a baj. A prevencióval keveset foglalkozunk, pedig egy válás minden értelemben drágább – érzelmileg, időben, anyagilag –, mint időben segítséget kérni, és tenni magunkért, a kapcsolatunkért. És ott van az elvárás az azonnali megoldások iránt. Sokan úgy kezdenek bele egy terápiába, hogy gyors eredményt szeretnének. Pedig ez nem így működik. A valódi változás nem gombnyomásra jön. Mindig lesznek könnyebb és nehezebb időszakok az életünkben, a kérdés az, mit tudunk velük kezdeni. Minél többet dolgozunk magunkon, annál több eszközünk lesz, annál mélyebb az önismeretünk és annál kevésbé csúszunk vissza automatikusan ugyanazokba a régi mintákba.

– Két kisgyermek anyukájaként, dolgozó nőként, feleségként neked is rengeteg szerepnek és elvárásnak kell megfelelned a mindennapokban. Hogyan tudod megőrizni az egyensúlyt – vagy ha kibillensz, hogyan állítod vissza?

– Nekem a kibillenésből újra egyensúlyba kerülni mindig a lovak segítenek: mellettük mindig visszatalálok a valóban lényeges dolgokhoz és önmagamhoz. Nagyon sokat segít a meditáció is. Én transzcendentális meditációt (TM) gyakorlok, immár három éve.

A TM akkor jött az életembe, amikor a gyerekek még nagyon kicsik voltak – egy- és háromévesek –, és iszonyúan nehéz időszakot éltem meg: otthon voltam velük, állandóan fáradt voltam és sokszor azt éreztem, nincs kapaszkodóm. Ez a módszer viszont megváltoztatta a mindennapjaimat. Az ideális az lenne, ha naponta kétszer húsz percet gyakorolnék, de ez nem mindig fér bele. Általában egyszer sikerül – és ha kimarad, azt rögtön megérzem: nehezebben bírom a terhelést, és hamarabb kibillenek az egyensúlyomból. Most már a gyerekek is tudják, hogy ez „anya énideje” és tiszteletben tartják. Értik, hogy ilyenkor szükségem van legalább húsz percre, és utána sokkal türelmesebb, kedvesebb tudok lenni.

Emellett a mindfulness is rengeteget ad. Ennek a gyakorlása azért fontos, mert amikor a csapongó, feladatorientált agyam beindul – hogy még mennyi mindent kell csinálni –, vissza tudom húzni magam a jelenbe. És van még egy nagyon praktikus eszközöm is: mindent leírok – mi a teendő, melyik gyereknek hova kell mennie – mert egyszerűen rendszereznem kell, különben szétesik a fejemben. A jelenlét és a struktúra együtt tart meg.