„Kisanyám, megcsinálnálak!” és egyéb zaklatások, amiket nekünk, nőknek kell elszenvednünk

Borítókép: „Kisanyám, megcsinálnálak!” és egyéb zaklatások, amiket nekünk, nőknek kell elszenvednünk Forrás: Getty Images/martin dm
Bizonyára neked is volt már olyan élményed, amikor az utcán dolgozó munkások méricskélő tekintetétől, ciccegésétől és trágár beszólásaitól kísérve kellett megtenned jó pár métert. Nekem bizony volt! Hogy mit éreztem? Megalázottságot és kiszolgáltatottságot.

Ismerős az alaphelyzet, amikor nőként egyedül, egy csapat férfi előtt vagy kénytelen elsétálni? Mit érzel közben? A legtöbb nő arról számol be, hogy összeszorul a gyomra és rettentően szégyelli magát, holott a józan eszével tudja, hogy semmi oka nincs rá. Hiszen miért is akarna megfelelni egy csapat férfinak, akiket nem is ismer, és akiknek ráadásul az érzelmi intelligenciájuk együttvéve sem több, mint egy cserebogárnak (ezúton is elnézést kérek a cserebogártól).

A legtöbb nő napi, de heti szinten biztosan kénytelen elszenvedni ilyen kellemetlen helyzetet.

Velem legutóbb pár napja történt hasonló: Szálltam ki az autómból, egyik kezemben a laptopom, a másikban a táskám és a telefonom, amin éppen egy ismerősömmel beszéltem. Már parkolás közben észrevettem, hogy a szemközti oldalon egy csapat építőmunkás kezdte árgus szemmel figyelni, be tudok-e állni a szűkös parkolóhelyre, ami ráadásul egy emelkedő legmeredekebb pontján helyezkedett el. Enyhe mosollyal nyugtáztam magamban, hogy elsőre sikerült úgy ráfordulnom, hogy még korrigálnom sem kellett. Persze miután kiszálltam az autóból már kezdődtek a megjegyzések: „Ügyes vagy, cica”; „Kisanyám, megcsinálnák”;„Kell a számom, baba?” és hasonló kedvességek záporoztak rám az alatt a pár másodperc alatt, míg az autómtól az alig pár méterre levő utcasarokig eljutottam. Rossz érzés volt és elbizonytalanító. És szerintem sokan vagyunk vele úgy, hogy igazából nem tudunk rá olyan módon reagálni, ahogy kellene: sehogy. Mert valamiért a saját hibánknak tudjuk be, hogy ilyen reakciót váltottunk ki egy csapat – nem mellesleg nem IQ bajnok- férfiból.

És persze olyankor mindig belegondolok, hogy a 13 éves nagylányom mit érezhet hasonló szituációban. Mert volt már rá példa, hogy ötvenesek bámulták meg úgy, mint vadállat a prédát vagy egy csapat munkás szólt be neki, nyomdafestéket nem tűrő stílusban. Hogy nem tudja kezelni a helyzetet- és már miért is tudná, amikor felnőtt nőként sem vagyunk rá képesek-, az kitűnik abból is, hogy ha egy csapat férfi áll az utca egyik oldalán, mindig azt kéri, hogy menjünk át a másikra.

Mi, nők folyamatosan meg vagyunk ítélve kéretlenül is az utcán a férfiak által– és ezúton jelzem, hogy tisztelet a kivételnek -, annak ellenére, hogy semmi közük nincs hozzánk és a világon senki nem jogosította fel őket arra, hogy ezt tegyék. Úgy érzik, hogy ehhez nekik joguk van.

És itt nem arról beszélek, amikor egy férfi elismerő pillantást vet ránk vagy diszkrét bókkal ajándékoz meg bennünket. Mert a csodálat és a tetszésnyilvánítás igenis lehet intelligens és örömöt adó is.

A kéretlen "stírölés" és beszólogatás azonban teljesen más kategória. Sok barátnőmmel beszélgettem már erről a témáról, de egyikükben sem kelt jó érzést, ha ilyen szituációba kerülnek. Sokkal inkább szégyent és kiszolgáltatottságot éreznek, mint ahogy a kolléganőm is, akivel 14 éves korában történt egy ilyen eset és azóta is emlékszik rá:

„14 éves voltam. Talán. De lehet, hogy 15. Arra emlékszem, hogy egy nagyon szép hosszú, nyári, sárga, vékonypántos ruhát kaptam Anyukámtól, abban mentem zongora órára. Akkor kezdtem nő lenni. Akkor kezdtem magam csinosnak érezni. Egyáltalán a csinosság jelentését akkor értettem meg. A buszmegálló felé igyekeztem. És tényleg, akkor, ott, abban a ruhában, szépnek éreztem magam. Pár munkás dolgozott ott, már nem emlékszem, hogy mit csináltak. Arra sem, hogy mit kiabáltak utánam. Csak arra emlékszem, hogy olyat mondtak, amit nem hallott még a fülem. Amit még nem értettem, hogy mit is jelent. Hogy miért is mondják. Meg persze közben fütyültek. Talán cicáztak is. Arra viszont nagyon emlékszem, hogy görcsbe rándult a gyomrom és többé soha nem vettem fel azt a ruhát.”

De pontosan miért olyan félelmetesek ezek az élethelyzetek? Miért érezzük kiszolgáltatottnak magunkat? Mert a beszólogatás üzenete ez: „Azt mondok rád, amit akarok, jó hangosan, mert nekem az hatalmamban áll, és mert úgysem véd meg tőlem senki.”

S hogy mi a baj ezzel? Az, hogy a kultúránk mindezt megengedi, és mindössze annyit tud tanácsolni a nőknek, hogy ne vegyenek róla tudomást vagy kerüljék ki a beszólogatókat. Én igyekszem a nagylányomat arra nevelni, hogy azokat a férfiakat, akik nem adják meg neki a kellő tiszteletet, teljes mértékben ignorálja. Tekintsen rájuk úgy, mintha nem is léteznének, nézzen át rajtuk és soha ne mutassa nekik, hogy fél vagy hatalmuk lenne felette. És akkor talán már nekik sem lesz olyan érdekes a dolog.

A hírességek még inkább ki vannak téve a szexista megjegyzéseknek. Íme 5 ismert nő frappáns válasza a beszólásokra: