Borítókép: Kihallgattam a tengerparton egy megrázó beszélgetést Forrás: Getty Images

Kihallgattam a tengerparton egy megrázó beszélgetést

Ági Floridában él, ahol a tengerparton is lehet emlékezetes történeteket hallani.

Még ősz elején történt. Kivettem némi szabadságot, hogy háborítatlanul eltölthessek egy teljes napot a kedvenc tengerpartomon. Floridában élek már több mint tíz éve, ennyi idő alatt alaposan belaktam a várost, és felfedeztem azokat a szakaszait, amiket szerethetek.

Ilyen a strand, ahol most kihajtogattam a pipacspiros napozószéket, és elővettem az új Jonathan Franzen-regény terjedelmes első kötetét. Sokak szerint nem strandra való olvasmány, de sosem tudtam mit kezdeni a habkönnyű semmiségekkel. A tenger lágyan hullámzott, a nap nyári hónapokat idéző erővel tűzött, úgyhogy felraktam a szemellenzős sapkát és a napszemüveget. Minden készen állt tehát egy tökéletes, nyugodt, intellektuálisan (is) feltöltődős szabadnapra.

Munkanap lévén rajtam kívül viszonylag kevesen voltak a parton. Egy pocakos férfi unottan nyomkodta a mobilját. Egy futószerelésben sétáló nő hevesen magyarázott a headsetjébe. Fáradtnak tűnő fiatal házaspár rakoncátlan gyerekét idomította. Egy lelkes kölyök dalmata elszáguldott mellettem, és belevetette magát a tengerbe. Másnaposnak tűnő tinédzser pislogott bágyadtan a gyékényszőnyegén, miközben barátai ki-be szaladgáltak a vízben. Hatvanas öregúr a szatyrában turkált, majd elővett egy hatalmas üveg kólát. Minden szokványos volt, kellemesen unalmas és semmitmondó.

Megkerestem a könyvjelzőt, hátradőltem a székben és belemerültem a regénybe.

Nem tudom pontosan, meddig olvashattam. Arra ébredtem, hogy szegény Franzen nagy puffanással a homokban köt ki. Ennyit a kulturális mélységekről, bosszankodtam. Felvettem a könyvet, nekiálltam leporolni, miközben tudatom lassan visszatért a valóságba, a hallásom kiélesedett, és szinte észrevétlenül vettem fel egy beszélgetés fonalát, ami ott zajlott tőlem néhány méterre, ki tudja már, mióta.

- Szar volt egyedül. – így egy elkeseredett alt. – Ott álltam szerencsétlenül, velem szemben az a hülye, aki erőltetetten vigyorog, de örülök, hogy látlak, meg hasonlók, örül a halál, érted, mögötte meg a gyerekei és a bomba felesége, én pedig meg se mutathattam a sajátomat.

- Szegény Sarah. – reagált egy csipogó másik hang részvéttel. – Olyan nehéz lett volna rávennie magát?

- Én megértem, nem arról van szó. Hat évig volt rajta, utána két évet meg elvonón töltött. Világos, hogy nem akar kockáztatni tizenkét év józanságot. De ezen a bulin senki se drogozott, maximum Martinit ittak, abból se túl sokat. Szerintem ez már túlparázás.

Odasandítottam a beszélgető párra. Két harmincas évei közepén járó nő volt. A mesélő, göndör szőke teremtés, felindultan gesztikulált, a társa, egy nagydarab, barna hajú, kék szemű nő megértéssel hallgatta.

Hamarosan összeállt a zavaros történet összes mozaikja, csak egy félórácskát kellett jó nagyra nyitnom a füleimet. A mesélő, Sarah három éve jár egy jó útra tért exdrogossal, Paullal. Paul tizenkét éve tiszta, nem fogyaszt semmilyen tudatmódosító szert. Ennek azonban az az ára, hogy bulikra sem szeret járni, amit Sarah saját elmondása szerint kissé nehezményez. Ha a barátja mégis vele tart, akkor kedvetlenül ül egy sarokban, és lerí róla, mennyire rühelli a helyzetet. Ezért a legtöbbször otthon marad és nézi a tévét, Sarah pedig úgy járkál bulikból partikra, mintha férjvadászó szingli volna, és nagyon unja már, hogy időről időre bepróbálkoznak nála, ő meg magyarázkodhat.

A tegnapi buli azért borította ki különösen, mert családostul megjelent a régi pasija, aki annak idején nagyon csúnyán hagyta faképnél, és aki miatt Sarah évekig nem állt fel a padlóról.

Súlyos depresszióba zuhant, gyógyszereket szedett, hetekig nem kelt ki az ágyból, koszosan, büdösen feküdt ott, mint egy akarattalan báb. Egyszer, amikor már három napja nem tudtam aludni, fogtam néhány doboz nyugtatót, és feloldottam egy pohár vízben, mondta. Ültem mellette vagy két órát, aztán az egészet kiöntöttem a csapba, és bőgtem. Az volt a mélypont, de most már örülök, hogy nem ittam meg.

Évekig tartott a felépülés, de Sarah sikerrel járt. Legyőzte az árnyakat, a depressziót. És tegnap mindent megadott volna azért, hogy demonstrálhassa annak, aki így elbánt vele: nincs többé egyedül, őt is lehet szeretni. Ehelyett azonban egyedül ácsorgott a buli közepén kezében a Martinijával, és legeltethette a szemét az ex elégedett ábrázatán, a dekoratív feleségen és a gyönyörű gyerekeken.

-Nem akarok szakítani. – mondta fáradtan. - Végre van valakim, akit tényleg szeretek, és akinek fontos vagyok. Tiszteletben tartom a döntését, de azt már túlzásnak tartom, hogy olyan bulira se jön el, ahová a hülye Mike minden további nélkül elhozhatja a négy éves gyerekét. Olyan jó lett volna, ha nem csak mondanom kell, hogy van valakim, hanem látja is… érted.

Ekkor megszólalt a telefonom.

Olyan idegesen vettem fel, mintha egy mozielőadás közben zavartak volna meg. A fiam hívott. Elfelejtettem átutalni a tandíját, megtenném-e, hogy haladéktalanul pótolom. Némán átkozódni kezdtem, aztán csak annyit mondtam, jó, és letettem. Megfordultam, de a két nő közben elsétált. Még láttam őket hátulról, amint belegázolnak a tengerbe. Sarah-n piros bikini volt, tenyerét a szeme elé tartotta, hogy leárnyékolja a napot. Jól nézett ki. Utána biccentettem, mintha jó ismerősöm volna, és gondolatban sok szerencsét, kitartást és lelkierőt kívántam a hátának.

Olvass híres emberekről, akik magukra találtak a szakítás után!