Borítókép: Túl könnyen jött minden, ezért csak rombolni tudtam Forrás: Getty Images

Túl könnyen jött minden, ezért csak rombolni tudtam

Karin mindent megkapott az élettől, amit akart vagy nem akart. Állítása szerint egy idő után már csak rombolni tudott.

Én vagyok, akire azt mondják: a szerencse lánya. A szüleim jómódú, sikeres, empatikus emberek. A családom nagy és támogató. A gyerekkorom előírásszerű nyugalomban és szeretetben telt. Született egy öcsém, akivel a kezdeti könnyű kis testvérféltékenység után azonnal jóban lettünk. Időben mentem óvodába, iskolába, és bár a legjobb tanuló skatulyájába hamar bekerültem, a társaim mégse tartottak strébernek, sok barátom volt. Aztán felvettek a főváros egyik legjobb gimnáziumába is, ahol 16 éves koromban összejöttem az új osztálytársammal, Tamással. Én voltam a csúcsmatekos, ő pedig elsősorban töriből jeleskedett. Kedves, csinos, nyugodt fiú volt, gyorsan beilleszkedett a közösségbe, hiszen jótanuló pozíciója ellenére népszerű alkat volt, akárcsak én. Mi voltunk az osztály álompárja: bájos, sikeres, szép jövőre hivatott emberek, akik még szeretik is egymást.

Leérettségiztünk, persze színjelesre. Tamás az ELTÉ-re ment, én a Műegyetemre. Minden zökkenőmentesen zajlott. Az utolsó év során, persze példás tanulmányi előmenetel kíséretében állapotos lettem. Senki nem esett kétségbe: mindkettőnk családja kimondottan gazdag volt, talicskával hordták hozzánk a pénzt, miközben én Csillát hordtam a szívem alatt, és tanultam a záróvizsgákra. Summa cum laude zártam az öt évet, közben megszületett az egészséges és gyönyörű lányom. Tamás mindenben segített, sőt, még annál is több mindenben, nála jobb apát elképzelni se lehetne.

Csilla, a lányom még az első évét sem töltötte be, amikor először kezdtem úgy érezni, hogy valami nincs rendben a fejemben. Ijesztő érzés volt, addig alig-alig tapasztaltam hasonlót. Mérges is lettem: ejnye, Karin, hogy lehetsz ilyen szívtelen, nálad tökéletesebb élete nincs senkinek, te meg itt depiskedsz? Légy inkább hálás azért, amiért mindened megvan. De hiába mantráztam magamnak állandóan, az önostorozás nem segített.

A gyereknevelés viszont könnyen ment, Csilla kedves, könnyen kezelhető baba és kisgyerek volt, a férjem, a szüleim és a tesóm rengeteget segítettek. Én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Sokat rágódtam a szón: tökéletes. Akkor jutott eszembe először az, hogy túl könnyen jött minden. Lehet, hogy ez a baj? Nekem fogalmam sincs a szenvedésről, a küszködésről, a frusztrációról. Mindig, mindenhol, mindenki fogta a kezemet, ajnározott, pátyolgatott. Láttam, hogy sok embernek mindaz, amit nekem ajándékba adott a sors, elérhetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz. Láttam évfolyamtársakat, akik panaszkodtak, hogy kidobták őket/keresztülnéznek rajtuk/megbántották az érzelmeiket. Láttam idősebb családtagokat, akik hiába próbálkoztak, nem tudtak gyereket a világra hozni. Láttam embereket betegen, szegényen, magányosan. És minél inkább néztem magamra ezen a prizmán keresztül, annál nyomorultabbul éreztem magam.

Csilla bölcsibe ment, én pedig végre beálltam a munkaerőpiacra. Tudományos kutatásokban vettem részt, élveztem is, de immár folyamatossá váló rosszkedvemen nem javított sokat. És akkor találkoztam Mátéval. Idősebb volt nálam nyolc évvel, komoly családos ember, mellette Tamás is csak egy éretlen posztkamasznak hatott. Azonnal beleszerettem, rettenetes, földcsuszamlásszerű érzelmek kavarogtak bennem, ha csak megláttam. Én, a jókislány, az éltanuló, a csúcsdolgozó, a tökéletes anya egyszerűen belezúgok a nős kollégámba. Ezt a változást képtelen voltam elhelyezni stabilnak hitt világképemben, de egyvalamit tudtam: eszem ágában sincs neki ellenállni.

Máté viszonozta az érzéseimet. Olyan szenvedéllyel találtunk egymásra, amilyet addig csak nyálas amerikai filmekben láttam. Bejáratott világom egy pillanat alatt tótágast állt: tökéletes életet élő nőből hitvány szerető lettem. Titokban találkozgattunk heti rendszerességgel, heves viszonyunkról semmit nem tudott az én naiv férjem és bölcsis kislányom, csakúgy, ahogy az ő felesége és fiai sem.

Egy évig tartott a dolog. A végefelé már kezdett felőrölni a kettős élet, és egyébként is ráébredtem: Mátéval vagy nélküle, de nem akarok tovább a gimis osztálytársam felesége lenni. Mindent megbeszéltem Tamással. Megértően fogadta, mintha már tudott volna róla. Egyetértett abban, hogy túl korán alapítottunk családot. Ugyan ő még mindig nagyon szeret engem – belesajdult a szívem, amikor ezt mondta -, de úgy gondolja, helyesen döntöttem. Váljunk el, és ő továbbra is jelen lesz az életünkben, mint apa és jóbarát.

Mintaszerűen mentünk szét tehát. Csilla keveset érzékelt az egészből, Tamással továbbra is szinte naponta találkoztak. Máté azonban kilépett az életemből. Hosszas lelki tusa után a családja mellett határozott, és én ezt a döntést ugyanúgy elfogadtam, ahogy a férjem az enyémet. Pár hétig azt hittem, belehalok a fájdalomba, de aztán észrevettem, az élet ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt, az univerzumot egyáltalán nem hatja meg, hogy én szarul érzem magam.

Ezek voltak az első igazi tapasztalataim a kivajazott huszonnégy év után. Szétromboltam a mintaházasságomat, átéltem, milyen szeretőnek lenni, és megtapasztaltam azt a fájdalmat is, amikor szakítanak az emberrel.

A válásunk a szüleimet viselte meg a legjobban. Harminc évet húztak le úgy együtt, hogy cseppet sem zavarta őket a tökéletesség. Egyre csak kérdezgették, mi bajom van, miért döntöttem így, és képtelen voltam nekik elmagyarázni. Próbáltam szenvedésről, próbatételről, nehézségekről beszélni, de csak a szemüket meresztették. A látszólagos hasonlóságok ellenére őket más fából faragták, mint engem. Örökké hálás leszek azért, hogy felneveltek, de tudomásul kellett vennem, a legfontosabb létkérdésekben külön nyelvet beszélünk, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, a rombolás ellenére még mindig kivételezett a helyzetem. Másoknak sokkal rosszabb.

Máté után sokáig egyedül voltam. Belevetettem magam a munkába, nevelgettem a lányomat, és tudatosan hárítottam a férfiak próbálkozásait. Aztán rövid ideig jártam valakivel, akivel azért szakítottam viszonylag gyorsan, mert túlságosan hasonlított Tamásra. A mintától való elszakadás nem egyszerű, az első huszonnégy évet pedig nem akarom megismételni.

S hogy milyen útra lelek rá helyette? Nos, azon vagyok, hogy egyszer megtaláljam.

Olvass galériánkban híres embere válásáról!