Valóban vonzzák egymást az ellentétek? Legyőz mindent a szerelem, és hétévente törvényszerűen beáll a kapcsolati krízis? A megjelenés kapcsán beszélgettünk.

– Dia, te már írtál egy könyvet. Hol rontjuk el?

– Dia: A kérdés inkább az, hogy ki hol rontja el. De még ennél is fontosabb, hogy mit tanul belőle, merre fejlődik tovább, és belátja-e, hogy a boldog és tartós párkapcsolatokért meg kell dolgozni. Az előző könyvben a kapcsolatok életútjának különböző szakaszaiból emeltem ki érdekes, reményeim szerint az olvasó számára hasznos elemeket, szóval az online társkereséstől az első szeretkezésig, az együttélésig és végül a szakításig sok mindent vettem sorra. A két könyvben közös az az alapgondolat, hogy a párkapcsolatainkban is érdemes tudatosan jelen lennünk, értenünk magunkat, a másikat, magát a kapcsolatot. Sokszor olyan, mintha csak maguktól történnének a dolgok, de valójában ezeket mi hozzuk létre, és minél jobban értjük, hogy miben is vagyunk, annál inkább lehetőségünk lesz változni, változtatni, jól alkalmazkodni. Vagyis annál nagyobb esélyünk lesz egy valódi, mély kapcsolódásra és a boldogabb életre. Egyébként Balázsnak is jelent meg könyve már korábban.

– Mi adta nektek az inspirációt a közös könyvhöz? Mitől lett a sajátotok, a kettőtöké?

– Dia: Dolgoztunk már együtt online újságnál, szerkesztettük egymás cikkeit, szóval jól ismerjük a másik gondolkodását, stílusát és úgy éreztük, hogy ezek jól kiegészíthetik egymást. Ráadásul – kollégáinkkal együtt – írtunk olyan cikkeket, ahol egy adott problémát jártunk körül külön-külön, és nagyon izgalmas tartalmak születtek belőle. Ez adta az alapötletet a könyvhöz, a motivációt pedig az, hogy mindkettőnknek hiányzott az írás. Meg amúgy is szeretjük a közös kalandokat.

– Van olyan vélekedés, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az önsegítő könyveknek, terápia nélkül nem sokat érnek… mit gondoltok erről?

– B: Hogy terápiával együtt viszont nagyon is sokat. Egy könyv nyilván nem helyettesíti a terápiát, segíthet viszont elindulni az úton.

– Dia: Az önismeretet számos dolog mélyítheti, így például filmek, színdarabok, a szépirodalom és az önsegítő könyvek is. Ezek számos felismerést hozhatnak, bővítik a tudásunkat magunkról és másokról, hasznosak lehetnek terápiával vagy anélkül is. Persze a terápia ennél sokkal többről szól.

– Hogyan zajlott a munkafolyamat? Külön irodában, kávézóban, vagy akár úgy, hogy egy szobában dolgoztatok külön sarokban?

– B: Az egyetlen közös pont egy táblázat volt, amiben jelöltük, hogy ki melyik témán dolgozik épp, illetve melyikkel készült már el. Egyébként teljesen külön dolgoztunk.

– Dia: Egyidőben szerintem ritkán dolgoztunk a könyvön, mert a munka és a gyerekek logisztikája ritkán teszi lehetővé, hogy mindketten ugyanakkor érjünk rá valamire. Amikor pedig mégis sikerül összehozni, akkor nem igazán dolgozunk, hanem örülünk, hogy végre lehetünk kettesben is.

– Mit gondoltok a pszichológusok sztárrá, celebbé válásáról? Van ilyen irányú tervetek?

– B: Nem tudom, kit és mi alapján tekintünk celebnek, de annak örülök, hogy aránylag sok kollégánk dolgozott tudatosan a saját láthatóságán, és ezzel együtt a pszichológiáén is. Így mindaz a tudás, ami a mi szakmánkban összegyűlt az ember, az emberi kapcsolatok működéséről, egyre inkább egy közös tudássá válhat. Ahogy ma már mindenki tudja, hogy egy nyári vihar alatt miért villámlik, úgy a lélektannak is megvannak a maga törvényszerűségei, és a kapcsolatokról is érdemesebb egy családterápiás iskola fogalmaival gondolkodni, mint egy romantikus vígjátékéval. Ettől pedig jól elkülöníthető folyamat a sztárrá válás: az inkább arról szól, hogyan viszonyulnak az emberek ahhoz, aki láthatóvá tette magát. A gyerekpszichológia egyik hazai úttörőjétől például azt gondolom, több a pontatlan idézet, mint a pontos, ami sajnos gyakran félrevezető. Egy másik kolléga nemrég publikált könyvet a transzgenerációs traumákról. Nagyon fontos téma, mégis elkerülhetetlen, hogy az olvasók egy része olyan jelenségeket is a nagypapa katonamúltjával magyarázzon, amelyeket leginkább ő maga teremt a saját életében és kapcsolataiban.

– Dia: Csak ismételni tudnám Balázst. A közérthető, népszerű ismeretterjesztés mindig szívügyem volt, ezen nagyon szívesen dolgozom a jövőben is, de én nem vágyom a celeblétre, nem szeretek túlságosan látható lenni.

– Pszichomítoszokat, tévhiteket vesztek górcső alá. Mennyire határozzák meg a magyar társadalom gondolkodását ezek a közkeletű hiedelmek?

– B: Nem az a legnagyobb gond, hogy ezek az elméletek nem igazak, inkább az, ahogyan használjuk őket. Nem a hiedelem határozza meg a társadalom gondolkodását, hanem a társadalom tagjai választanak maguknak olyan hiedelmeket, amelyek mentén egy általuk valahonnan – általában a családjukból, illetve a saját személyes történetükből – érzelmileg ismerős élet élhető.

– Mi alapján válogattátok ki a könyvbe kerülő hiedelmeket?

– Dia: A párkapcsolati hiedelmekről már évek óta beszélgettünk, és amikor kitaláltuk, hogy írnunk kellene ezekről, elkezdtük összegyűjteni a netről, és főleg az az online magazinokból az elérési adatok alapján legnépszerűbb elképzeléseket. Ebből összeállt egy lista, amit aztán önkéntesek átnéztek és pontoztak aszerint, hogy milyen gyakran találkoztak velük a mindennapokban. Olyan hiedelmek végeztek előkelő helyen, mint például az Ellentétek vonzzák egymást vagy az Egymásnak lettünk teremtve! Így állt össze végül a 20 legnépszerűbb hiedelem, melyeket úgy rendeztünk, hogy lefedjék egy kapcsolat életútját. Tehát a vonzalomtól indulva a könyvben végül eljutunk oda, hogy azért végződik minden kapcsolatom ugyanúgy, mert hasonló embereket vonzok be.

– Előfordult, hogy meglepődtetek a másik válaszán, hogy másra számítottatok?

– Dia: Elég sokat beszélgetünk szakmai kérdésekről, és megszoktuk, hogy általában máshonnan közelítjük meg a jelenségeket, de a lényeges dolgokat azért ugyanúgy látjuk. Tulajdonképpen a könyv is erre épül: az üzenet, amit átadunk, hasonló, a megközelítés viszont más. Szóval nagy meglepetést nem okozott egyikünknek sem a másik válasza, de új szempontokat, érdekességeket mindig hozott. Reméljük, hoz az olvasóknak is.

– Van olyan hiedelem, amiről gyökeresen mást gondoltok? Én nem találtam ilyet a könyvben, de bevallom, még nem olvastam el az összes fejezetet.

– Dia: Teljesen ellentétes elképzelést talán nem fogalmaztunk meg semmiről. A legmarkánsabb eltérés az Amiről nem tud a másik, az nem is fáj-hiedelemnél jelentkezik, de ebben egyébként a legismertebb párterapeuták véleménye is eltérő.

– Mennyi volt a könyvön az utómunka? Értem ezalatt, hogy mikor elolvastátok végül egymás fejezeteit, biztos volt finomhangolás… vagy tévedek?

– Dia: A legnagyobb munkát az jelentette, hogy bizonyos hiedelmek esetében nagyon eltérő volt a terjedelem. Bár az elején megállapodtunk, hogy körülbelül milyen hosszú lesz egy-egy fejezet, nálam a történetek mellett néha túl kevés volt a magyarázat, Balázs pedig gyakran hosszabban írt a tervezettnél. Én tehát az utómunkában inkább bővítgettem, ő pedig húzta a saját szövegét.

– Sok, ha nem a legtöbb fejezet arra fut ki, hogy ne a másik embertől várjunk megváltást, hogy a dolgok közös munka nélkül nem pottyannak az ölünkbe… az emberekben ez mennyire tudatosítható a gyakorlatban? Amennyire látom, a másik hibáztatása, az egymásra mutogatás nagyon népszerű stratégia.

– Dia: Sokszor nehéz meglátnunk a szerepünket egy-egy helyzet kialakulásában, felelősséget vállalni ezekért pedig még nehezebb. Ehhez el kell bírnunk tévedéseinket, hibáinkat, sokszor meg kell küzdenünk a bűntudattal, amihez nem árt, ha helyén van az önértékelésünk. Egy egyéni vagy párterápiás folyamatban is fontos oda eljutni, hogy rálássunk a működésünkre, annak következményeire, és tudatosítani, hogy nem lesz változás a saját részünk belerakása nélkül. Ez egy tanulási folyamat, amely kezdetben nehéz – és sokszor ellenállást vált ki –, de amikor az ember megtapasztalja, hogy képessé válhat a fejlődésre, és aktívan befolyásolhatja a saját jóllétét, akkor könnyen szokássá válik.

– A szülőkről, a gyerekkori szocializációról is nagyon sok szó esik a könyvben. Hogyan lehetséges a szüleink felelősségét firtatni úgy, hogy ne essünk a szülőhibáztatás csapdájába? Ha van rá lehetőségünk, hogyan tudunk velük ezekről beszélni a jelenben?

– B: A szüleinknek viszonylag objektív felelősségük van abban, amilyen szüleink lenni tudtak. A párbeszéd szerintem azzal kezdődik, ha ennek a negatív aspektusaiért is vállalják a felelősséget. Ameddig a visszacsapás, mutogatás, magyarázkodás megy, addig nincs reális esély a közös feldolgozásra. A szülőhibáztatás ezzel szemben a felnőttkorról szól. Nem takarózhatunk egy életen át azzal, hogy a szüleink hogyan bántak velünk, mert azzal magunkat fosztjuk meg az életünktől.

– Van kedvenc hiedelmetek, fejezetetek? Miért pont az, vagy azok (ha több is van)?

– Dia: Hű, nem könnyű választani!

Sokszor ugyanis nem az a jó, amikor természetesen, ösztönösen működünk valamiben. Ezeknek a működésmódoknak szerepe van az életünkben, gyakran egy korábbi életszakaszunk lenyomatai, melyek a jelenben inkább gátolnak bennünket. Rengeteg feladatunk van azzal, hogy képesek legyünk megváltoztatni, de legalábbis felismerni, elfogadni, és belátni a következményeit.

– B: Én mindegyiket szerettem valamiért. A legtöbb személyes élményem a Soha ne feküdjetek le haragban-nal van, ami egyébként hasznos tanács lehet, ha úgy értelmezzük, hogy tanuljuk meg megoldani a konfliktusainkat. Persze hallottam ezt a mondatot olyantól is, aki húsz évig nem állt szóba a saját testvérével. Volt csomó olyan hiedelem is, amiket én a magánéletemben nem igazán hallottam, és annál jobban megdöbbentett, amikor máshol előjött. A Ha valakit szeretsz… kezdetű hiedelmek például mind ilyenek: érdekes, hogy mennyire próbáljuk a szeretet élményét leegyszerűsíteni, külső viszonyítási pontokhoz rendelni.

– Hogyan alkalmazzátok a saját életetekben a tanácsaitokat? Melyik hiedelemmel kapcsolatban volt a legnagyobb harc a privát életetekben?

– Dia: Nekem fiatalon azt volt nehéz megtanulnom, hogy nem az a jó kapcsolat, ahol nincsenek nyílt konfliktusok, veszekedések, hanem az, ahol ezeket a felek megtanulják jól megoldani. Ezt a problémát a Mi értelme az egésznek, ha nem működik magától?, és a Soha ne feküdjek le aludni haragban-fejezetek is érintik.

– B: A hiedelmeink kapcsán szerintem épp az a legérdekesebb, hogy másmilyenek. Mert hát pont arról van szó, hogy az egyszerű magyarázatok, az egyértelmű viszonyítási pontok csábítóak, mert biztonságérzetet kínálnak. A legfontosabb tehát inkább az, hogy tudatában legyünk annak, hogy az élet jelenségei sokkal összetettebbek az ilyen egydimenziós bölcsességeknél. Diával mi már elég önismerettel a hátunk mögött találkoztunk ahhoz, hogy ezt innen tudjuk látni, és ahhoz is, hogy ne harcok legyenek a hiedelmeink különbözőségeiből.

Nézd meg a pszichológus tanácsait is: hogyan érezd jobban magad?